Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - FIGYELŐ - Tolvaj Bertalan: Illyés Gyula: Ingyen lakoma
már jelez. Ha Cselényi formabontása, verseinek laza szerkezete reakció is volt a sematikus korszak merev formalizmusára, megérett az idő arra, hogy egy magasabb szintű, szuverén és fegyelmezett formavilágot teremtsen magának. Sokféle lehetőséget képvisel az „Erők“, s a költőnek döntenie kell, melyiket választja a sok közül ahhoz, hogy biztos talajra léphessen. Bármelyik irányban is indul el viszont, össze kell fognia a benne dolgozó erőket, hogy költészete kikristályosodhasson. „ ... Mire jutok, még nem tudom, az utak pergőtűzben állnak...“ — irja az „Aranyföld“-ben, s amilyen mértékben kifejezi ez a sor Cselényi világnézetét, legalább olyan mértékben érvényes nyugtalanul kutató verselésére is. Az „Erők“ tanulsága szerint bármelyiket is választja a kötetben jelzett utak közül, az ész és a felelősség mindenhol hűséges vezetője lesz. Illyés Gyula Ingyen lakoma Néhány perccel azelőtt, hogy -e sorok Írásába kezdtem, olvastam a hírt, hogy az idei nemzetközi költészeti biennale nagydíját Illyés Gyulának ítélték oda irodalmi munkásságáért. A nagydíjjal járó százezer belga frankot a jövő évben adják át ünnepélyesen a díjnyertesnek Mons-ban. Évek óta érezzük és tudjuk, hogy Illyésnek kijár egy rangos nemzetközi elismerés. írói és emberi tartása, a világirodalomhoz és élő nagyjaihoz fűződő szoros kapcsolata, nemzetközi szereplései eddig is vitathatatlanná tették tekintélyét. Elég, ha csupán ennek az érvnek két kiemelkedő nemzetközi eseményére, a weimari antifasiszta írói találkozóra és a PEN clubok bledi világkongresszusára utalok. Illyés mindkettőn részt vett. Főleg a bledi találkozó növelte iránta a megbecsülést és elismerést. Nemcsak azáltal, hogy „Az író és a mai társadalom“ című főtémához — nagy tetszés és taps mellett — elsőként szólt hozzá, hanem azzal is, hogy amikor Spender angol költő és kritikus azt javasolta, az irodalomról ne csak beszéljenek, hanem a jelenlévő legnagyobbak olvassanak is fel műveikből, az első helyen Illyést említették, .s rajta kívül csak Nerudától és Spendertöl hallgattak meg verseket. A költészeti biennale nemzetközi nagydíja tehát már csak a pont volt az i betűre. Mindezt elöljáróban el kellett mondanom, mielőtt Illyés kétkötetes tanulmánygyűjteményére, az Ingyen lakomára fordítanám a szót. Négy évtizedes irodalmi munkásságának jellegzetes termékei: irodalmi tanulmányai és cikkei ugyanis önálló kötetbe gyűjtve csak most jelentek meg, enélkül viszont az életmű nem teljes. Nyilván, a nemzetközi elismerés nem csupán szépirodalmi tevékenységének, hanem irodalomelméleti felfogásának, esztétikai nézeteinek, művészeti kritériumainak is szól. Igaz, közel egyéves késéssel adunk hírt a könyvről, hiszen még 1964 végén megjelent, ez azonban csöppet sem csökkenti jelentőségét. Maga Illyés a kötet egyik cikkében — kissé ékelődve bár — azt írja: „Az irodalmi alkotások legjobb rostája az idő. Ha volna türelmünk és módunk e türelemre-, tulajdonképpen minden könyvről száz év elteltével kellene nyilatkoznunk. Az elfogultság ilyenkor már ritkán fenyeget. A könyv állításait, jóslatait is könnyeben ellenőrizhetjük.“ Ez persze nem jelent felmentést számunkra a késésért, Illyést azonban igazolja. A kerek negyven esztendővel ezelőtt Jean Cocteauról franciául megjelent első cikkétől kezdve ugyanis a kötetben 1964-gyel jelzett Follinről szóló írásáig mindegyik időálló érték, egy roppant műveltségű poeta doctus vallomásai. Fülelnünk és figyelmeznünk kell rá. ítélet- alkotása, megállapításai, meglátásai sokat mondanak nemcsak a magyar nyelvterület emberének, hanem mindenkinek a földgolyón, aki az irodalmi jelenségeket világviszonylatban követi. Magamat is nem csupán a megszokott érdeklődés, kíváncsiság vitt az Ingyen lakoma olvasására, hanem a kifejezett tanulnivágyás, az okulás, a szellemi lakomázás-lakmározás éhe-szomja: igénye. Emellett — megvallom — az a szándék is, hogy Illyés irodalomesztétikai nézeteit valamiképpen közel hozzam a csehszlovákiai magyar irodalom időszerű problémáihoz, vagy legalábbis kiemeljem azokat az Illyés-gondolatokat, amelyeket hasznosíthatunk — mert hasznosítanunk kell — irodalmunk további útjának egyengetéséhez. Nagy Lajosról szólva írja Illyés, hogy az igazi stílusra vezető kalauz első tétele: „Tűzre való az az írásmű, amely nem tetszik; de még hamarabb az az író, aki tetszem akar.“ Nagy Lajosnak ugyanis tengernyi gondja közt a Tolvaj Bertalan
