Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - FIGYELŐ - Turczel Lajos: Prózánk útja a minőségi kiválasztódás felé
egyenletes volt, gondolkodásmódja, teherbíró- képessége és jórészt a témaköre is az első kötetével kialakult és megállapodott. Szerény jelentkezéseit szívesen fogadjuk, szolid stílus- adottságait példamutatóan is számon tartjuk, de az óhajtott és feltételezett új lehetőségek rovatában ez idáig nem tudunk mit kezdeni vele. Az 1964—65-ben 'kiadott regényekben a tematika kibővítésére, a „témanézés“ és megformálás korszerűsítésére irányuló törekvések erőteljesebben és tudatosabban nyilvánulnak meg, mint az ugyanakkor megjelent novellás- kötetekben. Az eredetibb formai próbálkozásokat nagyobbára nélkülöző novelláskötetek legérzékenyebb közös fogyatékosságának azt kell tartanunk, hogy valóban — tehát nemcsak kronológiailag, hanem problematikájában és filozófiájában is — mai történetet alig találunk bennük. Ezzel szemben a négy regény közül három — tematikai, szemléleti vagy szerkezeti tekintetben — figyelemre méltó kísérletnek számít; vagy a mondanivaló szempontjából igyekszik fontos régi adósságot törleszteni, vagy a kompozíció terén akar újat, meglepőt nyújtani. Fábry Zoltán abban a nyilatkozatában, amelyet 1965. VIII. 7-én az Üj Szónak adott, a prózánk helyzetére is kitért; ebben a vonatkozásban többek között a következőket mondotta: „A tematika — újabban különösen a regényírás — mintha csak az irodalmi folytonosság eddig volt légüres tereit akarná kitölteni, eddig volt kihagyásait pótolni: igyekszik tegnapi és mai életünket keretbe foglalni, történelmet írni. És ez így van rendjén, mert a regény történelem.“ A nyilatkozatot tevő Fábry az idézett pasz- szusnál valószínűleg még csak Dobos és Rácz regényeire gondolt, de megállapítását formális tekintetben a legnagyobb érvénnyel Egri Viktor új művére (Megmondom mindenkinek, 1965) lehet alkalmazni. Ebben a regényében Egri tényleg arra törekedett, hogy a csehszlovákiai magyarság eddigi életútjáról, illetve annak utolsó két harmadáról olyan átfogó képet nyújtson, amelyben a velünk történtek minden jelentős mozzanata és fordulata benne van. Pusztán tematikai és mennyiségi tekintetben az író törekvése sikerrel járt: a küzdelmes életpályát megfutott főhős történetébe az itteni magyarság társadalmi és történelmi élményeinek-viszontagságainak időben egybeeső részei jelentős mértékben beleépültek. Ami pedig a „beleépülés“ módját, a beleilleszkedés technikáját, szerkezeti és lélektani megoldását illeti, ez többnyire szintén természetes és logikus: a közügyek iránt rendkívül fogékony főhős aktív részesévé válik mindannak, ami a nemzetisége életében végbemegy; azokat a megpróbáltatásokat, jogtalanságokat, amelyek őt kivételezett helyzete miatt közvetlenül nem érintik, szülei és rokonai sorsában éli át. A regény fogyatékosságai a külső szerkezetnél (az egyéni és történelmi cselekményszál szerkezeti s lélektani összekapcsolásánál) sokkal lényegesebb műfaji vonatkozásban mutatkoznak meg: a történelmi események belső rajzának s epikai-művészi kibontásának hiányosságában. A csehszlovákiai magyarság által megélt eseményeket és átvészelt nehézségeket az író nem tudja minden esetben a maguk összetettségében és szuggesztív életszerűségében ábrázolni, s a hitelesség szempontjából lényeges momentumokat és összefüggéseket figyelmen kívül hagy. Ezt a fogyatékosságot a regény egyik kritikusa, Csanda Sándor részletesen fejtegeti, példákkal illusztrálja, és analizálja. Kritikájában többek között ezt írja: „A szerző a jelenségek mögött ritkán keresi a lényeget, keveset analizál, nem fedez fel új igazságokat. Igaz, mindez megokolható a naplóformával: egy munkáskáder naplójában túlzás volna filozófiai gondolatokat keresni; de így a napló bizonyos művészi sémát, krónikát eredményez. Számtalan kisebb-nagyobb eseményt foglal magában, s éppen ezért legtöbbjét csak felszínen tudja ábrázolni, csupán egyszerűen feljegyzi, esetleg röviden megmagyarázza... Ez a mindent megmagyarázás, valamennyi probléma megoldása válik néha sematizmussá, mert kiküszöböli a nagyobb eredetiséget, ott is lezárja a gondolatot, ahol a fejlődés és az olvasó fantáziájának működtetése érdekében nyitva hagyhatná.“ Csanda rámutat arra, hogy „az Írónak nem kötelessége minden rendelkezést vagy eseményt megmagyarázni, hiszen a képszerű ábrázolásban az igazság mélyebben és összetettebben kifejezhető“ (Üj Szó, 1965. VI. 5.). A csehszlovákiai magyarság regényének igényével fellépő Egri ott követte el a műfaji szempontból alapvető hibát, hogy műve megírásánál nem annyira az eseményekből, hanem inkább azok hozzávetőleges politikai-történelmi értékeléséből — „a tudományos szakemberek legújabb eszmecseréiből kialakított álláspontból“ — indult ki. Pontosabban kifejezve: a felhasznált történelmi eseményanyag jó részét nem érlelte át művészileg szuverén és életteljessé hitelesített epikummá, hanem az apriorisztikus kiindulópontként alkalmazott értékelési tézisek szépirodalmi illusztrációjaként formálta meg. Ezáltal a könyvével kitűzött politikai-didaktikai célt teljesítette
