Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - FIGYELŐ - Turczel Lajos: Prózánk útja a minőségi kiválasztódás felé
figyelő Turczel Lajos: prózánk útja a minőségi kiválasztódás felé Lehocky Teréz új könyve (Moloch az isten, 1965) több szempontból is meglepőnek és érdekesnek mutatkozik. A két kisregényt és egy kisregénynek is minősíthető terjedelmes elbeszélést (A veterán utolsó útja) tartalmazó kötet tematikailag az ókorhoz, a rómaiak és a zsidók történetéhez kötődik. A szerző elismerésre méltó biztonsággal és anyagismerettel mozog a történelmi közegben, régiségtani tájékozottsága egy történésznek is dicséretére válna; a két kisregényben (Pazar halál, Moloch az isten) annak is tanújelét adja, hogy az ókori római és zsidó folklór sem ismeretlen előtte. A históriai forrásokból elsajátított gazdag anyag felhasználásával, szépirodalmi beolvasztásával a szerző meg tudja teremteni az ábrázolt korszakok helyi színét és atmoszféráját. A korhitelesítő történelmi matéria azonban — a naturalisztikusan sűrített és aprólékos alkalmazás következtében — a történetekből gyaikran kicsapódik, és a cselekmények egyébként is szűk medrét meglehetősen eltorlaszolja. A cselekményteremtés és bonyolítás nem tartozik Lehocky erősségei közé. A jól kigondolt cselekményt túlságosan gyorsan és feszesen pergeti, néha szinte hajszolja. Erre legjobb példaként a címadó kisregény egyik epizódja, az Absalom által vezetett Dávid- ellenes lázadás szolgálhat. Ennek dús történelmi s bibliai alapanyagából és eseménytelítettségéből egy „bőbeszédűbb“, epikailag kevésbé feszes író terjedelmes önálló regényt írt volna; Lehocky néhány oldalon, szinopszisi tömörséggel végzett vele. A Moloch az isten írójának „bőbeszédűsége“ más téren nyilvánul meg. Egyrészt abban, amiről már szó volt: a korhitelesítéshez használt történelmi anyag túlméretezett ömlesa- tésében-részletezésében; másrészt a nyelvezet- nek-stílusnak szecesszionista „választékosságában“, keresettségében. Mindkét túlzás Lehocky ismert naturalizmusából adódik. A mondottak ellenére is el kell ismerni, hogy ez a naturalizmus az új könyvben jóval tisztul- tabb, tartalmilag és hangulatilag indokoltabb s árnyaltabb, mint a mai történeteket tartalmazó előző kötetben volt. Nagy Irén kötete (Fiatalok voltunk, 1965) egy kisregényt és hét novellát tartalmaz. Ami a Kiskisasszony (az írónő előző regénye) folytatásának tekinthető címadó kisregényt illet, ez szolid nyelvi és stilisztikai eszközökkel megírt egyszerű történet a második világháború éveiből. Két kisembernek: egy „anyaországi“ vasúti kistisztviselő hivatalnok- lányának és egy „felvidéki“ munkásszármazású hivatalnokfiú egymásratalálásának a körülményei, mindennapos életük, sorsuk, nehézségeik és apró örömeik peregnek le a regényke lapjain, összeszövődve a családi és munka- környezetük embereinek ugyancsak mindennapos, de történelmileg és társadalmilag különböző módon befolyásolt életével. A szerző nem törekszik a bonyolult kor áthatóbb átvilágítására, az egymásnak feszülő társadalmi erők hatásosabb bemutatására. Egy vajúdó korszak politikailag nem öntudatos, de jóaka- ratú és emberséges fiatal kisembereinek sodródó életét a női főszereplő szemén és gondolkodásán keresztül tükrözteti. Az igénytelen szerkezetű és tematikájú kisregényben úgynevezett érdekfeszítő és izgalmas tartalmi elemek és meglepő, újszerű formai megoldások nincsenek, — ennek ellenére érdeklődéssel és figyelemmel olvassa az ember. Ennek okát a szerző stílusában kell keresni, mely igen egyszerű és hivalkodásmentes, de tiszta és halk tónusával a szívünkhöz férkőzik, és az olvasás idejére közvetlen hangulatot kelt bennünk. A kötetben közölt novellákról nagyban- egészben ugyanazt mondhatjuk, mint a kisregényről, azzal a különbséggel, hogy ezekben — a műfaj igényének megfelelően — különösebb és egyszeribb történetek játszódnak le, s azok vonzásában egy-két esetben (Kádervallomás, Apa visszajött) a formai-szerkezeti habitus is változatosabb lesz. Eddigi három kötetének tanulságai alapján Nagy Irén szemmel láthatólag nem tartozik azok közé — a sokszor botladozva haladó, hatásokban és szándékokban meg-megfeneklő, de a téma és a kifejezés új lehetőségeit nyugtalanul kereső — írók közé, akiktől a prózánk fejlődését lényegesebben befolyásoló tetteket várhatunk. Eddigi útja túlságosan
