Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Ellentmondások a művészetben

között fennálló különbségnek nem kell tragikusnak lennie, sőt: igen hasznos is lehet.

Az ellenzékiségnek mint programnak csak akkor van értelme, ha a jövővel kapcsolatot teremt; ha ez nem egy magános ember gesztusa a magános emberek felé, de együttérzés a tömeggel; ha nem kétségbeesés telíti, hanem a változásban való törhetetlen hit, ebben az esetben a történelmi fejlődésnek szükséges kellékévé is válhat.

A művészet nemcsak a korlátlanság utáni vágyat, az áthágásra való törekvést rejti magában, hanem az igazi értékek megőrzését is; nemcsak előrehalad, hanem tartós is akar maradni; nemcsak túlszárnyal, hanem érintkezést is keres.

Igen, a hagyomány vörös kendőjére gondolok. A vörös kendő: a fiatal bikák újra meg újra rátörnek, mint valami ellenségre, és nem tudják, hogy mögötte van elrejtve a sorsuk. A hagyományok elleni minden frázisteli, kiabáló és hadonászó póz csendes kibéküléssel végződik. Nemcsak azért, mert a fiatalság lázadása csak ideiglenes, mint az ifjúság maga is. Van ennek egy lényegesebb oka is: a sorból nem lehet kiszakadni, maga a hagyomány elleni lázadás is hagyománnyá válik. A művészet csak akkor nyer értelmet, ha összefüggéseiben vizsgáljuk; itt a történelmi összefüggésekre gondolok. „Egyetlen költő, egyetlen alkotó sem teljes értékű önmagában. Jelentőségét értékelni annyit tesz, mint a már halott költőkhöz és művészekhez való kapcsolatát kiértékelni.“ Az, amit T. S. Elliot egy művészről mond, érvényes a művészi irányzatokra, iskolákra és korszakokra is. Ez a gerince a civilizációnak, az emlékezete, a gerincvelő, melyben ott vannak az igazságra, jogra és más fennkölt dolgokra olyannyira érzékeny idegek. A művészet haladása, következetessége és tartóssága, ez a művészet igazi lényege, ez a fő — ha nem is egyetlen — értelme.

Minden, ami igazán nagy jelentőségű a művészetben, benne van ebben a sorrendben. A nulla csak nullát eredményez; a szép szüzek csak a mesében pattannak ki az agyból. Shakespeare elképzelhetetlen az angol népi színjátszás nélkül éppen úgy, mint Tolsztoj az orosz és francia realista iskola nélkül. De nemcsak a felsoroltak nélkül, elképzelhetetlenek ők a héber, görög és római kultúra, az ezernyi anyajegy nélkül, melyet közös néven civilizációnak nevezünk. A hagyományt nem értelmezhetjük sem mechanikusan, sem szűkkeblűén; a hagyomány nem a fáklya egyszerű átadását jelenti. A kapcsolatok a múlt és az éppen születő között tele vannak feszültséggel, tagadással, lázadással és megadással, rokon- és

ellenszenvvel. És nemcsak a személyiség választja meg a szerelmeit, hanem a korszak is. Az, ami az egyik korszakban komoly, szükséges és az egyedül lehetséges, a másik korszakban már nevetséges is lehet. Ha a mi romantikusaink — nagyon is helyesen — a néphagyományt tartották minden művészet egyedüli kútfejének, a néphagyományhoz való második visszatérés tele volt meg nem értéssel és nevetséges próbálkozásokkal, mivel éppen akkor a művészet belső szervezetének nem volt rá szüksége.

Ö, igen, a hagyomány felett lehet siránkozni is. Ha felmérhetetlenül gazdag kincstárból kiragadunk egyetlen garast és azt állítjuk, hogy ez minden, ami a kincstárban volt; ráadásul még ha ezt megerősíti és hangsúlyozza is valaki, aki a hatalom nevében szólal fel. Van valami képtelenség a jónak és a rossznak, a konkolynak és a tiszta búzának ellentmondást nem tűrő megkülönböztetésében csupán külsőségek alapján — tehát aszerint, melyik iskolához vagy művészeti irányzathoz tartozik. Képtelenség ez minden esetben, akár hivatalos, akár nem. Az igazi hagyomány, amelyikről beszélek, az él, és fennmarad. Az ilyen hagyományt nem lehet szétskatulyázni vagy adagolni, az ilyen hagyománynak is van apálya és dagálya, mert a hagyomány egy valóban létező tenger.

Ha egy halastó fölé hajolunk, tengernek tűnhet — ha elég kicsinyek vagyunk hozzá. De hiába kiáltjuk ki tengerré, a halastó csak halastó marad. A tenger sem veszíti el a hullámai fölött suhanó sós szelet, a mélységét, az erejét, ha tagadni fogjuk a létezését: a tengernek arra a részére gondolok, melyet realizmusnak neveznek. Meg vagyok arról győződve, hogy a mai fiatalok nem a realizmust tagadják meg, hanem csak az eltorzított változatát. Nagy fáradsággal és ügyetlenkedve készítettük el a nagyítókat, melyeken keresztül néztük realisztikus hagyományainkat. Az ifjú nemzedék nem kutatta át újra magát a jelenséget, azaz a realizmust, csak megfordította a nagyítót. Elvetjük azt is, amit nem ismerünk; de akkor ez vallási, szektás, dogmatikus tagadás lesz. A mai fiatalok közül ki ismeri igazán Tolsztojt? Ki akarja elfogulatlanul látni, azaz nem mások pro vagy kontra nézetein keresztül?

Nem akarom Tolsztojt becsempészni a modern világba: hiszen ő beletartozik. Hogy ma nálunk sok mindent kihagynak belőle, ez csak erőszakos gesztus; erőszakos, és éppen ezért hiábavaló: a művészetben erőszakkal semmit sem oldhatunk meg.

A hagyomány miatt még nem kell siránkozni, inkább csak a külső, a hatalmi kényszer