Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Ellentmondások a művészetben

miatt. A hagyomány már magában véve is elég kényelmetlen és kérlelhetetlen teher. Nem a hagyomány ellen lázadunk, hanem a mindenütt jelenlevő és örökös nyomása ellen. A szellem hatalmas világ, melyben — legalábbis úgy tűnik — már minden volt, még a legszélsőségesebb modernista törekvések és elhajlások korszakát is fellelhetjük a hagyományban. Ezért azután a hagyomány elől való menekülés, bár nagyon óhajtott, de elérhetetlen. A hagyomány terhe is lehet gyümölcsöz- tethető, de lehet olyan sírkő is, mely maga alá temeti a művészetet. És a művészt: „A művész fejlődése az örökös önfeláldozás, a személyiség állandó elhalása". Itt éppen a hagyomány fojtogató szorítására gondolunk, a hagyomány tiszteletére, sőt imádatára, amikor a művész szinte felissza a hagyományt, és nem veszi észre, hogy az közben elnyeli őt magát. A művész feladja fiziológiai és történelmi személyiségét. Jó ez, vagy rossz? Mindenesetre rokonszenvesebb jelenség, mint a durván erőszakolt primitivizmus. Az ilyen személyiségek a szó szoros értelmében véve nem lehetnek alkotók, de igen értékes közvetítő szerepet játszhatnak egyes kultúrák és korszakok között.

A hagyomány nemcsak a fennkölt érzelmeket és a korszakalkotó eszméket közvetíti, hanem magában foglalja a művészet számára okvetlenül szükséges dolgokat is. A képzőművészet például még fénykorában is összefüggött az iparral. Nem szégyenkezik szakmabeli jártassága miatt, sőt büszkélkedik vele: gondoljunk csak a reneszánsz műhelyekre! Vagy az egyik legnagyobb impresszionista vallomására:

„Mi lehet törekvésének célja (festőről van szó)? Hogy állandóan gyarapítsa és tökéletesítse magát mesterségében, ezt azonban csak a hagyomány segítségével érheti el. Ma persze mindnyájan lángésznek érezzük magunkat, de az biztos, hogy egy kezet nem tudunk rendesen lerajzolni, és semmit sem tudunk magáról a mesterségről.“

Ügy érzem, mintha Renoir éppen a mához szólna; a mesterségbeli ügyességet ugyanis a modern művészet lenézi. Roger Caillot is mondja, hogy a modern művész elutasítja az ügyességet és a jártasságot. Mit is csinálna vele az önkény és a tárgyak transzcendentális tulajdonságainak birodalmában, abban a birodalomban, ahol a legmélyebb benső hang uralkodik? A mesterségbeli tudás nem vegyülhet az úgynevezett fennkölt művészettel; egyesek sohasem tudták, mások erőnek erejével iparkodtak megfeledkezni arról, hogy valamikor le tudtak rajzolni egy kezet — vagy le tudtak írni egy mondatot, melynek nyelvtanilag pontos értelme volt. Az ipar kizárja az abszolút véletlen lehetőségét; mert a lényege éppen a következetes törvényszerűség, tehát bizonyos korlátozottság is: kizárja a véletlent, választásra kényszerít. így azután a mesterségbeli jártasságot a „fennkölt“ művészetnek száműzetésbe kellett küldenie. Esetleg az „alsórendű“ művészetben, az iparművészetben és a tömegek részére szánt művészetben ad nekik helyet. Ez az egyik fő ellentét korunk művészetében; és meg kell mondanunk, hogy szerencsétlen egy ellentét. Mi, amint tudjuk, hagyományokban szegények vagyunk, és még szegényebbek a hagyományokról szóló elmélkedésekben, eszmefuttatásokban. Alapjában véve csak két szélsőséges megnyilvánulása volt nálunk a nemzeti hagyományokhoz való visszatérésnek. Az első megnyilvánulás a nemzeti önfenntartásból fakadt, először romantikus és igen rokonszenves volt, később a politika és a nacionalizmus eszközévé lett: tehát korlátolt és hülye. Más nemzeteket kellett utolérnünk. Hát csak fikciók árán előz- ködhettünk. így születtek a Pribinák, a Csák Máték, meg mindenféle Jánošíkok. Futószalagon gyártottuk a folklórt. Csupán egy apróságról feledkeztünk meg, hogy a hagyomány nem kitalálás, hanem létező valami, nem pedig az, amit szeretnénk, ha volna. A folklórt akkor éppen úgy, mint mai elszigeteltségében is, hivatalosan közelítették meg. Egyedül a romantikusok találták meg a helyes utat a néphagyományhoz. Tudták ugyanis, vagy megérezték, hogy ez csak forrás, csak hagyomány; a művészet pedig csak akkor, abban a pillanatban válik nagykorúvá, amikor leveti a névtelenség kisfiús rövidnadrágját és a tömegcikk gúnyáját, amikor felveszi magára az individuális alakját.

A másik mód ritkább, de annál agresszívabb. Először is ablakot nyitnak: az ablakot nemcsak azért nyitják ki, hogy bejöhessen rajta a világ frissen áramló levegője, hanem azért is, hogy kidobálják rajta a felesleges kacatot. Azt dobálják ki, amit nehezéknek tartanak; a fiúk, amíg nem elég érettek, szégyellik magukat faragatlan, nem nagyvilágias apjuk miatt: kidobálják a nemzeti kultúra hagyományait. Átrajzolják a térképeket; ott ahol volt valami, valamilyen hegyek és folyók, valamilyen források és tengerszemek, egyszeriben fehér foltok lesznek csak: nem lesznek ott oroszlánok sem. A magános futók mértani sorban szaporodnak, úgyhogy nemsokára már nem is lesz hely a valódi magánosságra, ezt is bebizonyították már.

Félek erről beszélni — csakhogy beszélnem kell: a nemzeti hogyományért legtöbbet éppen a legtotálisabb dogmatizmus idején esi-