Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Ellentmondások a művészetben
ja a népet, megfertőzi a fiatalságot, veszélyezteti a jőízlést; általában és mindig az erkölcstelenség fertőjét árasztja, azaz olyan erkölcsöt, amely az uralkodó osztálynak nem tetszik. Az uralkodók azután el is intézik a számukra kényelmetlen, izgága művészetet: méregpohárral kínálja meg, vagy tőrrel, hogy szúrja le magát. Vagy maguk emelnek kardot, és felgyújtják a határt. így jött szépen lassan létre a cenzúra. A cenzúra együtt keletkezett a művészettel. Az első jelentkezési formái primitívek, mondhatnánk brutálisak voltak. „A tanács elé kellett terjeszteni minden csillagászati, időmérési, történelmi és minden más tudományággal foglalkozó művet mielőtt a nyilvánosság kezébe kerülhetett volna. Ez a cenzori hatalom jelentős szerephez főként a történelemmel kapcsolatban jutott, mivel Ne- zahualkojotl véres törvénykönyve szerint a valóság megmásítása bűntett, amiért a bűnös az életével lakói." A régi zsidók megkövezték a prófétáikat. Már Mózes könyveiben pontosan megvolt a recept, mit szabad, és mit nem. Később Ézsaiás mondja: „Jaj azoknak, akik hazug jogokat gyakorolnak, és az íróknak, akik a nehézségekről írnak“. Micsoda államalkotó próféta! Amint Európában megkezdődött a könyv- nyomtatás, fellépett a cenzúra is — eddig ugyanis a könyvek másolása maguknak a cenzoroknak: a szerzeteseknek a kezében volt. A világ urai azonnal új ellenséget szimatoltak: a könyvet. Rómában VI. Sándor pápa alatt kezdi meg működését a cenzori hivatal. És így születik meg az újkori európai cenzúra, mely Napóleon Franciaországában, Metternich Ausztriájában, Frigyes Poroszországában és Miklós cár Oroszországában szinte művészi virtuozitásra tett szert. Azt képzeltük — igazán naivan —, hogy a szocializmus, először a történelem folyamán, megszünteti a művészet és a hatalom közt fennálló kibékíthetetlen ellentétet; ha a szocializmus nemes törekvései hasonlítanak a művészet nemes céljaihoz, összhangról, harmóniáról beszélhetünk. Hirdetjük az oszthatatlan együttműködést, bár sok minden történt, ezeket egyéni eseteknek, baleseteknek, tévedéseknek könyveltük el. Most már tudjuk, hogy a szocializmus a hatalom mechanizmusának segítségével valósul meg; hogy a társadalom építésének törvényszerűségei minden egyébhez inkább hasonlítanak, mint a májusi éjszaka szelíd zsongásához; hogy az álommezők veszélyes ingovánnyá változnak; hogy ellentétek a mi társadalmunkban is sok helyütt léteznek, elképzeléseink és próféciáink ellenére. De a mi ujjongó tévedésünk és szomorú kijózanodásunk sem új a nap alatt. Az össztársadalmi emelkedésnek vannak olyan időszakai, amikor a művészet megfeledkezik a rá kötelező kételkedésről. Gondoljanak csak Lorenzo udvarára, filozófusaira, költőire, festőire és szobrászaira: inkább hízelgők voltak ezek, mint kételkedők. A polgári társadalom hajnalán Goethe Torquato Tassójában úgy vélekedik, hogy az államhatalom és a művészet között az ellentét csak karakterbeli ellentét: „Ztvei Manner sind’s..., die darum Feinde sind, toeil die Natúr nicht einen von ihnen formte". Ő maga is azon igyekezett, hogy politikai és költői tevékenysége összhangban legyen, és Weimarban utánozta Lorenzo Firenzéjét. Ha a plebejusi Schiller el is utasítja a jutalmat, amit az uralkodótól kapna: „Die gold’ne Kette gib mir nicht... gib sie dem Kanzler den du hast“ — csak pate- tikus és poetikus visszautasítás ez: egész életében láncra sóvárgott, természetesen, aranyláncra. Na és, a művészek is csak emberek; ez pedig azt jelenti, hogy nem szenvedésre, megalázkodásra, megvetettségre születtek. Az, ami ellenzékivé teszi őket, nem az ő természetük, hanem munkájuk természete. A szocialista művész is ellentétbe kerül a valósággal, a társadalommal, az államhatalommal. Csak arról van szó, hogy kerülje el a kacérkodást és hencegést, mely nemegyszer kísérője az ellenzékiségnek, sőt akár magát az ellenzékiséget is helyettesíti. Csupán egy jelentéktelen apróság a lényeg, hogy szembeszállása a meglevő valósággal, összhangban legyen a jövővel. Hogy a mai „valóság elraj- zolása“ a holnap igazsága legyen. Az ellen*- zékiség alatt nem embergyűlölő fintort értek. Az ellenzékiség a bizalmatlanság a valósággal, a meglévővel szemben; kételkedés és állándó igazolás kellene hogy legyen. Ez az ellenzékiség sok mindent feltételez, többek között a társadalmi kapcsolatot, sőt az egyéni jelleg és a személyiség ismeretét is. Az ellenzékiség nem hősi gesztus, hanem kissé keserű, egész életen át tartó zarándokút. Az ellenzékiség maga még nem üdvözít: a notórius ellenzéki nem mindig nagy művész. Ez csak az egészséges művészet, az egészséges társadalom feltétele. A valóságba való belenyugvás mindig az emberi szerencsétlenség kezdete. At új perspektívák mindig az ellentétből, a kételkedésből, a tagadásból születnek. ... Ha a szocialista hatalom mechanizmusa megmarad a hatalom mechanizmusának,' ä szocialista művészetnek is művészetnek' kell maradnia. Megjegyzem azonban, hogy a mi társadalmunkban a hatalom és a művészet
