Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Ellentmondások a művészetben

hetö londoni falloszok csak puszta tárgyak a szexuális hiábavalóságok zsibvásárén.

Még a „legforradalmibb“ és „legszabadabb“ művészet is szoros kapcsolatban áll a társadalmi folyamatokkal. „Nem az ízlés alkalmazkodik a művészethez, hanem a művészet az ízléshez“ ’ — mondja a burzsoázia hatalomra kerülésének hajnalán Addison. A művészet a kínálat és kereslet tárgyává, piaci áruvá vált: Amikor a művészet folyton valami újat, szokatlant, meglepőt keres, nagymértékben aláveti magát a termelés és a kereskedelem más területein folyó konkurrenciaharcnak. A művészettel kereskedő emberek feltűnés nélkül ugyan, de kitartóan és állandóan a művészek nyomában járnak. A művészet magyarázói pedig a reklámügynökökhöz hasonlítanak, és igen gyakran azokká is válnak; a kotériák, az iskolák, különféle irányzatok gyakran nagyon is hasonlítanak a konszernekre. És a művészetnek éppen úgy vannak előállító és értékesítő központjai, mint előállító és értékesítő perifériái. Éppen a tanúi lehetünk annak a kísérletnek, hogyan próbálják az előállítási központot átvinni az Egyesült Államokba; az értékesítési központ már régen ott van. Nemcsak a Standard Oilnek és az United Fruit Companynak van saját birodalma, hanem Kohn- weilernek is. Hol van már a vászonnal és festékkel házaló kiskereskedők, a jószívű házmesterek és a hűséges grizettek kora? Ez az előimpresszionizmus korának a romantikája. Ma a becsüs és az isten a nagykereskedő. A művésznek mindenáron át kell verekednie magát minden akadályon. Reméli, hogy azután már teljesen szabad lesz. De a siker rabsága semmivel sem enyhébb a nyomor rabságánál.

„A párizsi művészek igen gyakran, mondhatnánk többször, mint ahogy a természetes utat veszik igénybe, kikölcsönzik az alkalom szárnyait, hogy a számukra sikert jelentő ismertségre szert tegyenek. Azt hiszik, hogy kikerülnek az ismeretlenség homályából, ha eladják magukat egy rendszernek, ha egy ügy védelmezőivé válnak.“ Nem kérem, ezt nem a tekintélyromboló Zsdanov mondotta, hanem Honoré de Balsac. Pedig Balsac korában .még minden a kezdés szakaszában volt. Az ipari céhek stádiumában. Ma a nagykereskedők nemcsak a művészetet, hanem a művészt is megvásárolják; tehát a managerizmus már a művészetben is felütötte a fejét. A ,,Cuius regio“ elvének mai változata: „akié a pénz“, A művészek alakoskodhatnak, hogy ők a tárgyak transzcendentális tulajdonságaira gondolnak: mégis nagyon e világból való a művészettel kereskedők királysága.

A világ: az természetesen Párizs; világ nagy P-vel. A művészetkedvelő közönség egy évszázad alatt rászokott, hogy igazi művészi alkotás csak a Szajna partján jöhet létre. Csakhogy — amint ez észrevehető — Párizs egyre inkább tradícióvá válik, inkább csökönyös emlékké, mint új valósággá. A hiúság vásárán két csúnyácska és öregedő kisasszony házába egy udvarló jár fel. Végül a vkettő kö^ül feleséget választ. Azt, amelyik férj nélkül marad, a méreg eszi. De amelyiket a férfi kiválasztotta, így szól: „Mit akarsz, engem vett el és az én pénzem, nem téged és a te pénzed“. Ügy látszik, hogy a művészet a dollárt választotta. És itt van a pop-art. A művészek teoretizálnak; a teoretikusok meg ügynökösködnek. Az „öreg“ Európa nem rejti véka alá a gyanakvását; mindenkinek terhére vannak az új vendégek; sokaknak úgy tűnik, hogy ezek a dolgok nem is olyan újak, csak a port törölték le róluk, de mindnyájan óvatosabbak a kelleténél. Mert a pop-art-tal bekerült a művészetbe az újkori imperializmus princípiuma is. A vezető államnak, a leggazdagabb államnak kell mindenben igazának lennie: a művészete is irányadó művészet.

De mégiscsak: szabadság! A küszöbéről ezerszer elűzött művészet újra és újra visszatér, hogy kinyissa ajtaját, és birtokába jusson. Nem, nem ismert kényszerűségről van itt szó. A szabadság ésszerű és elérhető fokáról; a művész úgy érzi, hogy az igazi szabadság az ésszerű szabadság határain túl kezdődik: Ez valószínűleg lehetetlenség: de az egymást követő kísérletek, a szabadság kapuinak állandó ostroma a művészet legszebb, leghősiesebb vonása. Ha a titokzatos kapu mögött nincs is semmi: a határtalanság utáni vágy

— ha szabad igy .kifejeznem magam — a művészet lelke.

A művészetet éppen ez a vágy állítja újra meg újra szembe a valósággal, a meglevő viszonyo-kkal, a társadalommal. A hercegek és királyok, hadvezérek és papok, császárok, pápák és a meglevő rend többi őre, kik az örökkévalóságot egyes-egyedül a hatalomban látják, akik azonnal megállítanának minden fejlődést, mozgást, mihelyt egy hullám a felszínre veti ő,ket, mindnyájan akik hatalmon akarnak maradni, akik ábrázatukat vagy akár a halotti maszkjukat is a történelemre rá akarják nyomni, titokban valamennyien rettegnek a művészet tartósságától, hogy a művészet túléli őket. A hatalom sejti múlandóságát, és ezért mindenben, ami őt túléli, halálos ellenséget lát.

Az ellenségeskedésnek természetesen vannak közvetlenebb és gyakorlatibb okai is. A művészet mindig a teljes igazságot akarta kifejezni, tehát azt is, ami kényelmetlen, ami veszedelmes, ami tilos. S látjuk, hogy fellázít