Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Ellentmondások a művészetben

a részére, melyet Priestley „romantikának“ nevez.

Ennél a művészetnél nemcsak a választás tagadásáról van szó, hanem mindenekelőtt a valóság tagadásáról. Ezzel nem közeledik a valósághoz, viszont likvidálja a művészetet. Ha a művészet megszakítja a kapcsolatát a valósággal, öngyilkosságot követ el; önmagát tagadja meg, ha a valóságot tagadja; pompás elszigeteltsége csupán a halál bölcsője.

A választás helyébe a véletlen lép, a személyiség helyébe a legmélyebb benső hang, a hierarchia értékrendje helyébe pedig az önkényesség. Ha a művész a véletlenre és az önkényre alapoz, éppen a művészet lényegét tagadja meg. Gyilkos törekvés ez. Az istenért, nehogy az alkotásnak mondanivalója, értelme legyen! Először Courbet-ről azután meg Gut- kis-ról mondták, hogy gondolataik ellenére is van jelentőségük. Azt mondják: A véletlenhez való visszatérés a tisztasághoz, a megvalósítás abszolút tisztaságához való visszatérést jelenti. Állítólag ez a vége annak a pompás kerülőnek, melynek elején ott van a művészet kezdete. Csakhogy még a barlangi rajzoknak is volt témaválasztó rendszerük, feltételezve természetesen, hogy ismerjük a barlanglakó ősembert, az érzelemvilágát és a felfogását. Nem a kerülő végét jelenti ez, hanem ennél sokkal rosszabbat: a zsákutcát.

A legmélyebb benső hang meg csak ballag a maga tévutacskáin. Öh, szabadság ábrándos szele! A művész eltávolodik a műtől, mint az onanizáló a ondójától: szabadság mindenek felett! Felszabadítja magát az alól is, hogy személyiség legyen: mire is a személyiség a véletlen, az önkény és a mitológia világában? Felszabadítja magát a tárgyi világ „igája“ alól, mert a valóság, ahogy Carlyle mondja, csak „az örök, a végtelen realitás árnyképe, mely ezt az idő-világot egyre hajtja az örökkévalóság óriási csendes tükrén, mint a levegő nagyon is talányos ragyogása...“: a modern szabadság e fajtája nagyon emlékeztet a középkor szellemi rabságára. Felbontja a formát, az idomot és a szavakat. Már nemcsak a mondatokból és általános jelentésükből forgatják ki a szavakat, hanem még a szavakból is ki-kificamítják a betűket. Az eddigi legautentikusabb „forradalom“ az irodalomban bizonyára a lettristák kezdeményezése. Bár Isidor Isou tévedésének köszönheti létét, mégis a legmélyebb benső hang tévedése ez: azaz találmánya. Ha a szavaknak már nincsen értelmük, miért tartanánk hozzá magunkat? Minek is kellenek a szavak? Miért nem írunk csak betűket? Vagy valamilyen jeleket? A lettris- tákat nem ismerik el, de ez szintén csak tévedés: ez a természetellemesség bámulatra

méltóan következetes. Először a szavakat kitördelték csapágyukból, újabb formákba öntötték őket, vigyorogtak, mint akiket megszállt a gonosz lélek; most pedig a betűket tördelik ki a szavakból. De mi lesz ezután? Lehet egyáltalán tovább menni? Nem ez a mesebeli Ultima Thule, az árnyak birodalma, ahol már egy lépést sem tehetünk?

Ö, valóban úgy tűnik, hogy

a legjobbaknak már hitük nincsen,

a gonoszokban lobban a meggyőződés lángja.

Az bizonyos, hogy a tárgyi világ nem olyan, amilyennek érzékeljük: a megismerés útján haladó ember nem először ütközik saját fizikai elhatároltságának korlátjába. De ha még nem is ismerjük következetesen és alaposan az érzékelhető világot, ez még nem jelenti, hogy a világ megismerhetetlen: az embernek az eddigi ismeretlennel való találkozása, ez a vég nélküli és irgalmatlan küzdelme a legszebb hősiessége. Nem hiszem, hogy a megismerés mai fokán a művészet valami titokról leránthatná a leplet, ezen a téren jobban bízom a biológusokban és a fizikusokban, mint a legmélyebb benső hangban. A művészet nem helyettesítheti sem a politikát, sem a vallást, sem a tudományt; a művészet csak önmagát képviselheti.

így azután a kutya ugat és a karaván halad. Halad a valóság is annak ellenére, hogy a „modern" művészet egy része nem akar róla tudomást venni: Sőt mi több, bármennyire is iparkodik a művészet és a művész elkülönülni a valóságtól, mégis hozzá tartozik: csak tárgy a tárgyak közül. Beszélnek ellenzékiségről, sőt a modern művészet forradalmiságáról is. De hol van már a tavalyi hó? A hősök ideje lejárt, s a mai ellenzékiség csak látszólagos és felületes ellenzékiség: csupán — nem is nagyon ügyesen — az alkalmazkodást leplezi. A nyugati társadalmat jelenleg a szex uralja, s a művészet csak a társadalmi megrendelésnek tesz eleget, ha pánszexuális. De a szex csak szex marad, és nem megismételhetetlen, mint a szerelem; csak ürességet és keserűséget hagy maga után. Tehát okvetlenül ki kell siklatni, ki kell ficamítani, hogy érdekes, azaz eladható legyen. S így a művészet az igényekhez alkalmazkodva perverzitással, lesbizmussal és még sok egyébbel fűszerezi az erotikát. Olvastam, hogy a közelmúltban egy londoni kiállításon a kisebb, nagyobb és legnagyobb falloszok egész tömegét állították ki. (Természetesen az új esztétikai mérték szerint; minél nagyobb fallosz, annál nagyobb művészet.) Már az óegyiptomiak is díszítették templomaikat fallisztikus ábrákkal: ez ugyanis a termékenység jelképe volt. A felfüggeszt-