Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Ellentmondások a művészetben

pisztolyból lövöldöző művész éppen úgy a konvenció rabja, mint a legkonokabb realista. Ez igazán logikus. Csakhogy itt éppen a logika nem érvényes. A leghitelesebb belső hang is kívül esik a logika határain csakúgy, mint bármelyik középkori vallás. A művészet független az embertől mint értelmi lénytől, túlmegy a tudat és a megismerés hatáskörén, a vita és a kétkedés fölé emelkedik. A művészet Jelenés. A modern művészet jelentős részének egyik fő ismertetőjele az antiracio- nalizmus. Hogy Marcel Duchamp szavaival éljek: „A művész feladata nem a valóságnak, hanem a tárgyak transzcendentális tulajdonságainak a megfigyelése.“

És már el is érkeztünk a lényeghez: A legmélyebb belső hang a tárgyak transzcendentális tulajdonságait figyeli. A mindenségit, ahogy a fiam mondja! Már látom bűzös birkabőr gúnyájában a sámánt, amint a tűzbe bámul, és a legmélyebb belső hang segítségével a lángok transzcendentális tulajdonságait figyeli. (Hiszen ebből él!) A bolondok és az aszkéták, az istenes emberek és a sápítoző vénasszonyok, tamtamok az őserdőben meg titkos szekták összejövetelei, ez mind-mind a titok legmélyebb belső hangjával van kapcsolatban. Ez pedig nem ősforrás, hanem menekülés a legsötétebb középkorba. Renoir azt mondta Gustav Maureaus-ról: „A külvilág megvetése, amit annyira értékelnek nála, nem egyéb, mint lustaság." Valóban csak a szellem renyhesége a létező világ tagadása? Egyes esetekben lehetséges. De a létező világ megvetése és tagadása nagyon is általános valami. Itt már nem csak az egyén, hanem a társadalom hiányosságairól is kell beszélni. És ez már valóban a burzsoá társadalom történelmi helyzetének visszaverődése. Ez a történelmi gyengeség, fáradság és perspektívanélküliség kifejezése. A polgárság aránylag hosszú utat tett meg. Már maga sem emlékszik bátorságára, pátoszára és jövőbe vetett hitére: ez mind az indulás mámora volt csupán. Akkor Pico della Mirandola így vélekedett: „Nincs előtted korlát, határ, önmagad szabod meg természetességed határait. Mint a teremtő, olyan arcot vehetsz fel, amilyet akarsz.“ Egy bátor és pompás korszak merész kijelentése volt ez. Egyenjogúsítás a középkorban; a hozzánk közelálló ember történelmi méltósága és hite. Ragyogó és érzelemdús művészet; elszánt férfiak álltak a vitorlásokon. Az imponáló ragadozóvágy még nem változott át banális polgári falánksággá. Az idő kereke továbbmozdult: minden lehetségesnek, elérhetőnek és megvalósíthatónak tűnt. A megismerés vágya vitte a hajókat az ismeretlen tengereken, az ekhós szekereket a nyaktörő utakra;

ez a vágy teremtette meg a könyvnyomtatást, adta ki az első újságot; minden haladni akaró törekvésnek szövetségese volt a megismerés.

S ma pedig kikorbácsolják a művészet templomából; de ez nem a megismerést vádolja, hanem azt a társadalmat, amelyben ez megtörténhetik. Azok pedig, akik nem menekülnek el a megismerés elől, már nem használhatják fegyverként a jövőért folytatott harcukban, ezért azután csak bizalmatlanságot és elkeseredést árasztanak magukból. De tanúskodjon mellettem J. B. Priestley: „A szardonikus »realizmus« — mely cinikusan a legrosszabb adottságot veszi elő — és a valósággal való minden érintkezés elől tudatosan kitérő »romantika« ellentéte — egy olyan szakadék, melyet csak a legnagyobb, legigazibb művészet hidalhat át. Az ilyen ellentét, mely a művészet szkizofréniájának egyik válfaja, jellemző az átmeneti időszakokra, arra a zűrzavarra,.mely állandó kísérő- jelensége az egyik világból a másikba vezető útnak.“ Csak azt akartam ezzel az idézettel bizonyítani, hogy az a külszín, ami jellemzője ma a burzsoá művészetnek, nem a véletlen szülötte, hanem a társadalom történelmi helyzetének kifejezője, melyből kisarjadt, és hogy éppen ezért nem az egyedüli megjelenési formája a művészetnek.

A művészet megkülönböztetés és kiválasztás. Minél szabadabb volt a művészet, annál erősebben gyökeredzett a választás rendszerében. (Nagyon jól tudom, hogy elnyűtt közhelyeket mondok. És azzal is tisztában vagyok, hogy régi és ismert igazságokon ma nálunk felháborodnak. De egyre gyakrabban mondanak ki régi és ismert igazságokat mások is, akik a művészetről gondolkodnak. Mindig örömöt szerez, ha ezt igazolhatom. „A művészet

— a humanizmus lesz ez? — természeténél fogva mindig arra irányul, hogy a zűrzavarból formát válasszon, azaz rendet csináljon, és megállapítsa a hierarchiát. Ez érvényes a modern művészetre is, kibúvó nincs.“ Ezt ugyan marxista mondta, de mégiscsak egy olasz marxista — tehát csak majdnem szak- tekintély.)

Valóban nincs kitérő. A kiválasztás a művészet egyetlen általános érvényű belső törvénye. A szabad kiválasztás feltételezi a művészet és a valóság egyenjogú és egyenértékű kapcsolatát: amint ezt a kapcsolatot megzavarják, keservesen ráfizet erre a művészet. A naturalisták feladták (és feladják) a szabad választás jogát a valóság érdekében, ezzel megsemmisítik a művészetet, és a valóságnak sem segítenek. A naturalizmus szélsősége igen tanulságos; fényt vet egy másik szélsőségességre, a modern művészetnek arra