Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Ellentmondások a művészetben

indulás; legalábbis így kellene lennie. Ha másként van, akkor jaj a gyakorlatnak! A művészet az élet elválaszthatatlan része; elválaszthatatlan része a mozgásnak is, mert a művészet maga a mozgás. Milyen jó, hogy ez így van! A törvényei is egyszerűek, nem tűrik a módszeres rendszerbe skatulyázást.

És mégis: Mi lesz, ha a mi teoretizáló kritikusaink átadják a kulcsot, a művészet kapujának igazán eredeti és pontos kulcsát nekünk? Csakhogy az életben és a művészetben nem szabad átaludni az alkalmakat, mert tudjuk, hogy sohasem ismétlődnek meg.

Mi történik az elméletek spanyolfala előtt, és mi mögöttük? Mit kínálnak fel nekünk a teoretikusok? Az elmélkedő művész megadja a jelszót: Mélyre tegyük a szondát! A műbíráló kiegészíti: A modern lélek legmélyére! És most jön a nagyágyúval a kritizáló teoretikus vagy a teoretizáló kritikus, és harsány hangon elkurjantja magát: Fel kell fednünk az emberi lét igazi lényegét! Tehát — amint látjuk — a mi elméleti mikrovilágunkban igen szeretik a nagy szavakat. Természetesen az üres szavakra gondolok. Tény azonban, hogy ezek az újjámázolt régi szavak sokkal ünnepélyesebben és emberibben hangzanak, mint a pár év előtti szólamok (gondoljunk csak a társadalmi kontextusra és a hozzá hasonlókra); de ez még nem jelenti azt, hogy kevésbé üresek. Az üresség pedig csak üresség marad, akár hominizáljuk, akár dogmát csinálunk belőle. Az emberi lét igazi lényegének feltárása nagyszerű célkitűzés, de csak — a biológusoknak. A művészetben ez csak egy kehes ósdi frázis. És mélyre a szondával! Ej, mélyebbre, még mélyebbre! Ha valaki lejut a mélyre, mondjuk a bőrhöz, a nemiszervekhez, a kezdethez, az elsődleges asszociációkhoz, ez még nem jelenti azt, hogy valóban mélyen jár. Ellenkezőleg, ha így próbálnak a lényegre tapintani, igen gyakran csak sekélyességre bukkannak.

Az biztos, hogy jóakarattal mindenben fel lehet fedezni a racionális magvat: még a mélyre engedett szondákban is. Régi, elavult jelszó ez, még művészetünk háború utáni fejlődési szakaszában is: az extenzitás helyett az intenzitás felé, a felületi terjeszkedés helyett inkább a mélységek felé! Ez egy állandó intő ujj: még csak nem is a művészi program szüleménye.

Nincs nevetségesebb dolog, mint a nevetségessel vitába szállni. De itt van a dolog komoly oldala; az üres szavakon túl a művészi gyakorlat és művészi gondolkodás mozgásának az iránya. Ez már valóban bizonyos célkitűzések, rendszerek és iskolák jegyeit viseli magán.

Legszélsőségesebben és éppen ezért a legpontosabban Roger Caillois francia esztéta határozza meg a rendszert. Ezt a meghatározást a Slovenské pohľady is közölte: „A modern művész elvből elutasít mindennemű tudatos beavatkozást, mindennemű mérlegelést és választást, furfangot és ellenőrzést. Azt akarja, hogy tevékenységének eredménye (ha szó lehet itt egyáltalán tevékenységről) a véletlen műve legyen, ezért óvja ezt mindennemű közbelépéstől, mely azt a gyanút ébreszthetné, hogy az alkotási folyamatba az értelmi elemnek csak a leghalványabb árnyéka is bekapcsolódott volna. Súlyt helyez arra, hogy művének létrejöttét teljesen függetlenítse saját magától, hogy még a legelfogultabb bíráló se vonhassa ót érte felelősségre.“

A továbbiakban arra hívja fel a figyelmet, hogy ez a visszatérés a véletlenhez a tisztaság újra meghódítása. Hogy a művészet egy szertelen kerülő után visszatér magához az ősforráshoz.

Erre fel a mi elmélkedő kritikusunk eléggé határozott hangon követeli: „Szabadítsuk fel a hiteles emberi hangot az apriorisztikus normák és konvenciók alól!"

És a festőművész: „A festéssel ugyanúgy önmagát realizálja az ember, mint a szerelemmel. S a szerelemben nincs idő a gondolkodásra."

„Olyan természetesen kell festenünk, ahogyan a füvek, a gyerekek nőnek, ahogyan a kövek, csillagcsoportok és viharok jönnek létre ..

És így idézhetnénk a végtelenségig, de művészi anyaggal is alátámaszhatnám a mondanivalómat: hogy van itt valami rendszer, célkitűzés, iskolaszerűség. Amikor a szerelemről beszélnek, a nemi aktusra gondolnak; főként az ejakulációra. A festő is, aki ötletes pisztolyból lövi a vászonra a festéket, ejakulál. Azaz, hogy a teoretizáló kritikus szavaival éljek: felszabadítja a legmélyebb belső hangot. Esetleg, ahogyan Caillois is mondja: védekezik minden külső befolyás, az értelem befolyása ellen is. Vagy, ahogyan még mondani szokták: a maga személyi totalitásában valósítja meg önmagát. Tehát elérkeztünk a totális önmegvalósításhoz.

Igen ám, de mi is ez a legbelsőbb hang? Valóban visszatérés az ősforráshoz? A teljes szabadság felé vezető örök út, vagy csak a művészet ideiglenes történeti helyzetének ismertető jele?

Csakhogy ez értelmetlenség. Nincs konven- cíómenteš hiteles belső hang, mert a legbensőbb hang maga is konvenció. A festéket