Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Ellentmondások a művészetben
ellentmondások a művészetben Amikor a művészet teoretikusaival beszélgetek, akaratlanul is az az érzésem, hogy a hátam mögött elnézően összemosolyognak: Ne vitatkozzatok vele, hiszen ez csak egy író, gyakorlati ember. Azaz egy nagy gyerek, akinek joga van a butaságra. Olyan emberke, aki csinálja az irodalmat, tehát magával az irodáíom lényegével nem lehet tisztában. Valamikor volt Bratislavában egy kávéház, ahol a süketnénia sakkozók jöttek össze. Ha az ember közéjük került, úgy érezte, mintha egy idegen világba csöppent volna bele, ahol szavak helyett az emberek kézmozdulatokkal fejezik ki magukat. A szokatlan csend világába, melynek megvolt a maga megfoghatatlan jelentősége. Ügy érzem magam a teoretikusok társaságában, mintha véletlenül a süketnémák közé kerültem volna. Megvan a saját jelbeszédjük; egy külön vallásfelekezet ez, idegen nyelvű szertartásokkal. Bizonyára van köztük több derék és jóindulatú ember, sőt még olyan is, aki mint egyén érzékeli a művészetet. De csak mint egyén, mert ha nyilvánosan elmélkedik róla, mintha elvesztené természetes érzékelőképességét. Akkor már nem a művészetről, magáról a lényegről gondolkodik, hanem a rendszerről, melybe erőnek erejével bele akarja préselni. Ez a rendszerbe préselés Báthory Erzsébet vasszűzének erőszakos és gyilkos ölelésére emlékeztet akaratlanul is. Szerencsétlen szüzek, és te, szerencsétlen művészet! A teoretikus újjászülethet, ha kapcsolatot teremt a művészettel, de ha a markába szorítja, akkor a művészet meghal. Ezek a nagy felhajtáskedvelő, müértő fickók, ezek a csámcsogok az újra és újra megrágott műeledelt odateszik a rendszer vasölébe. Szerencsére azonban ezzel még nincs vége; a boldogtalan szüzek halottaikból feltámadnak — ha egyszer valóban éltek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a művészi gyakorlat csupa angyal, az elmélet viszont csupa ördög ügye. Csupán felhívom a figyelmüket erre az alapvető ellentmondásra. Az elmélet egyszerűen nem létezhet rendszerezés nélkül: a szigorú rendszer éppen az elmélet létezésének az alap- feltétele. Csakhogy a művészet éppen az, ami kivonja magát a rendszer fojtogató öleléséből; ami nemcsak tagadja magát a konkrét rendszert, hanem még a rendszer lehetőségét is, s egyre új; minden esetben más és más törvényt hoz létre. Ügy vélem, hogy az, ami egy rendszer szűk kereteibe belefér egyáltalán nem művészet, hanem csupán egy megfejtett keresztrejtvény. így aztán az egész művészet- elmélet csak a levegőben lóg, tehát egy meglehetősen öncélú valami. A nyilvánosság számára hozzáférhetetlen. A művészek viszont egy kissé tartanak tőle ugyan, de lenézik, és kimondom úgy, ahogy gondolom: egyáltalán nincs rá szükségük. Legszívesebben ők is azt mondanák: Ne vitatkozzatok vele, hiszen ez csak egy teoretikus. Való igaz, hogy nálunk fehér holló az az ember, aki csak irodalomelmélettel foglalkozik. És ez egy kis nép kevés előnye közül az egyik. Léteznek azonban teoretizáló kritikusok. Ezek azután éles határvonalat húznak maguk és a többi műértő közé: odi profanum. Saját rendszert, saját iskolát, sőt saját külön követőket, tanítványokat is akarnak. Ha nincs saját gondolatuk — általában így szokott lenni —, akkor más gondolatait ismételgetik szajkó módra. Felépítik elméleti palotáikat, melyek a gyakorlatban csak kutyaólak. A láncok pedig, melyekkel néhány követőjüket tartják pórázon, csak képzelt láncok. Az iskola csak a gyerekeknek kell; az igazi művész szaggatja a láncokat, cáfolja még azt az iskolát is, melynek tanítványa volt. Következetes impresszionisták csak elméletben léteznek. A valóságban az impresszionisták főként azt érezték át, ami egymástól megkülönböztette, elhatárolta őket. Egy helyről indultak, de a megismételhetet- lenre, az utánozhatatlanra, az egyéniségre építettek. Az általánosítás, a rendszer csak mint a művészi gyakorlat magyarázata jött létre; az új gyakorlat mindig megcáfolja a régi rendszert, és új magyarázat lehetőségét rejti magában. A gyakorlat mindig a kezdet, az Vladimír Mináč: disputa
