Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Antonín Brousek - Antonín Brousek: Versek (Kovács Farský Vladimír fordítása)
És abban a pillanatban én nem vagyok több hajóroncsnál, mely dőlt árboccal menthetetlenül elsüllyed a kincseivel együtt, hiába a két karod — a mentőövem, s hasad is, a buggyos ejtőernyő, melyen függtünk s hullottunk a mélybe. Most egyszerű és bizalmas szárazföldre kívánkozom, vágyom lábad hajléka után, hova hűen visszatérnék fecskék fészkébe, békés, megnyugtató tájak után vágyom, hol középütt az öled, mint kéményen a gólyafészek, úgy hatna meg. De megint jár a lábad, két kisdobos az édes pánik hadisátorában lázad, újból átfut testemen a búvópatak s sztalagmit nő belőlem. És a szám már egyáltalán nem heged, nyílt sebhely, melyet nyelved üt, ahányszor csak kiejtem a nevedet. kislányom holdacskám a feleségem sötét hasában velencei gondolám nőm tükrös lagúnáiban Kislányom kispatkóm Még hold-mosolyod visszhangja is nyomasztó az anyádnak mint muraközi lovak patája az udvaron Kislányom félholdam török basa szablyája a feleségem hasában Az édesanyád rongyossá lőtt zászló Az édesanyád csigabiga s nem jön ki a házból és amikor hozzáfekszem rabgolyója fagyaszt engem s az ingaljai szőlő hegyen a karók csupaszon és ridegen rácsként meredeznek Szomorkodunk miattad már most is búslakodunk türelmetlenkedünk te kis narancsgerezd Édesanyád nehezedő teste pórusain minden éjjel hoídkórosan narancsillat száll ki Jöjj el hát
