Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Antonín Brousek - Antonín Brousek: Versek (Kovács Farský Vladimír fordítása)
Prágában született, 1941. szeptember 25-én. Érettségi utári a prágai Károly Egyetem bölcsészkarán cseh és orosz nyelvet tanult, aztán az „Armabeton“ építkezési vállalatnál dolgozott, később a vállalat üzemi újságjának lett a szerkesztője. 1962-től 1963-ig a „Svét Sovétu" kiadóvállalat szerkesztőségében működik. Jelenleg a prágai rádió irodalmi rovatát szerkeszti. Versei 1959 óta jelennek meg, különböző cseh irodalmi folyóiratokban (Literárni noviny, Plameň, Host do domu, Tvár stb.). Első verseskötetét 1963-ban adták ki „Spodní vody“ (..Talajvíz“) címen, s ez a gyűjtemény mindjárt meg is nyerte a Ős. spisovatel kiadó az évi jutalomdíját. Brousek nem túlságosan termékeny költő, de fiatal kortársai közül (Gruša, Wernisch, Kabeš) nála érezni a legjobban az etikai felelősségtudatot. Képei szokatlanul erősek, sokszor erotikusak (Hajókázás, Fülledtség). Verseinek felépítése lényegében melodikus, habár kerüli a rímelést. A kellemes hangzást belső ritmus útján igyekszik elérni. Legújabb verseiben a zeneiséget homonim szavak egymás mellett való alkalmazásával akarja kifejezni, anélkül, hogy a vers mesterkéltnek tűnjék. Ez is arra mutat, hogy új utakat keres a cseh költészetben, melyet Nezval és legutóbb Vladimír Holan annyira előre juttattak, hogy verseik mögött jóformán légüres tér keletkezett. Brousek szerkesztőségi tagja a fiatalok irodalmi lapjának, a „Tvár“-nak (Arc) is. Ennek hasábjain jelentős cikkben (Saját fészekbe való piszkítás címmel) leleplezte nemzedékének hibáit, kifejezte csalódását az új folyóirat küldetését illetően, rámutatott a zsákutcába vezető meddő vitákra, melyek csak visszatartják a fiatalokat az igazi és komoly alkotástól. Brousek e hozzászólalása határkövet jelent a legfiatalabb cseh írónemzedék körüli heves vitákban. hajókázás Város fölött kikötött két léghajó a kebled. És én lég vagyok, de határ nélkül, melyben búcsút integetnek, s homok is vagyok, mely őket a földhöz köti. Két félénk hal-Iélek a néma kebled. És én vagyok az áramlat, mely elviszi a lábadat, merész hajóorr, mely cölöphöz van kötve. Lencse nélküli távcsövön — az orrocskádon át — fellobogózott tengerpartot látok, és ott én, mint hófehér sziámi elefánt, az ormányommal nyergembe ültetlek. Még a puszta s önmaró tengerek is gránit-hullámokat vetnek benned s tévesztő ködöt eregetnek, vonagló medúza a hasad, tudatod álnok zátonyán. Sokáig tart, míg a vihar elcsendesül kebledben, a felfordított üstdobokban. A végén kigyullad a lábad az egyetlen felhőcskéböl váratlanul lesújtó két villámtól. Aztán már csak vissza soha nem térő világokkal találkozom benned: a fésűdben akvaduttal, kolosszeum a füledben, a fogsorodon ázottan csillogó bástyaoromzattal s orrod lőréseivel. műfordítóink műhelyéből A ntonín Brousek
