Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - Lehocky Teréz: Askaloni boszorkányok

Csakhogy itt van még a másik veszedelem. A pecér. Ha iszik, eljáratná a száját. Azért csavargatta be a nyakatekert farizeus kazuisztikát az ártatlan kérdések köntösébe, hogy a gyanútlan áldozat kelepcébe essen. Ez már nem szokásjog alkalmazása, se szöveghézagok kitöltése, ahogy a Halachával és a Misnával dicsekszenek a törvénytudók, hanem körmönfont gyilkosság. Talán még utálatosabb, mint a sadduqisták kesztyűtlen öldöklése. Ez az a pont, ahol a szadduceusok és perisaiek összeforrnak.

Ettől kezdve mélyül a farizeusi hitvallás praktikus erkölccsé, amit az idők, személyek és célok szerint lehet magyarázni. A jellemben összeboronálódik a külszínre tiszta jámborság a tartalmi képmutatással. Ezek a „napraforgó“ jellemek, álszentek kerülnek a népszájra. Nincs többé emberbarát, józan farizeus, csak'Farizeus: álnok, hamis ember.

Lehet, hogy Simon sejti a válaszutat. Mégis magával rántja a korszakot.

A Sefer geseroth egy korábbi határozata értelmében — és nem néz senkire — az is halállal bűnhődik, aki másnak a jegyesével közösül. A Tophet völgyi sintér tudott arról, hogy az asdődi lány valakinek a jegyese.

Igenis, van egy ilyen határozat, eseti jellegű. Az még nem volna baj. Máskor is határoztak bírói precedensek szerint a vádlott javára, a törvény szövegét mellőzve. Most azonban a kazuisztikum az ember hátrányára történik. Simon azt mondja, hogy az igazságot nem lehet gúzsba kötni a forma kedvéért. Amen. Legyen a pecér is fölkötve a fára! Huszonnégy színes szavazat sérti meg a törvényt.

Az ítéletet az Ab Beth’din olvassa fel a kőoltár sarkán. Mindenki megérti, csak a vörös kezű sintér nem. Pedig az történt vele hajszál pontossággal, ami az ő mestersége. Magához édesgeti az ebet fokhagymás báránykolbásszal, aztán hurkot vet rá, és a ketrechintóba dobja.

Csak az a különbség, hogy ő nem csúfolódik a kutyákkal. Agyonvágja őket doronggal, megnyúzza, és kész. Ellenben őt, míg egy mérföldnyi úton a Gulgeleth vesztőhelyére ér, megdobálják és leköpik. Talán azért, mert ő szállítja el finy- nyás úri házakból a felgyűlt ganéjt a magahúzta kordén, és nem mer kérni még negyed sekelt se. Bezzeg azt az úri ficsúrt, Sirachot, gyolcsingben engedik lépdelni, a haja lobog az erős szélben, akár a ravatalra indulé nyolcvan asszonyembernek, akiket előttük húznak kötéllel. Közbül az igen magas asdődi lány, aki az éjjel még koraszülött csecsemőjét ajnározta, és induláskor odaadta a kenderdurva foglárné asszonyságnak. Azt a magával tehetetlen, görbe lábú kisembert siratja.

Tömpe borókafenyők közt halad az ösvény. A végén az új hóhér áll, Barabass. Katonás akkurátosággal állította föl a keresztbe ácsolt fatönköket; általvetve a kötelek. Nemhiába trák, meglátszik a durvaságán.

Talán valaki mégis megvásárolta, hogy Naímé és Sirach egymás mellett függhessenek. A keresztfájuk karja összeér. Balra tőlük, a Koponyahegy perifériáján az utolsó halálfa várja a gazdáját. Az a sintéré.

Aztán Barabass meggyújtja a gyantás máglyát alattuk.