Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - Lehocky Teréz: Askaloni boszorkányok

A vén „igazságos“ Simon azonban jogász. És jobban szereti a hatalmat, az önérzetet, mint saját vérét az igazságával egyetemben. Az a kép motoszkál a fejében, mikor Abrahám az oltárnál kést fog a saját csemetéjére, hogy Jahve kedvéért leölje. Igen. így van, a kifürkészhetetlen Jahü próbára teszi. Meg kell védeni a vallás és államrend tisztaságát a betolakodott eszmék ellen. A fia feláldozása árán is.

Mentegetőzés és egész. Az egész boszorkányhistória elenyésző valami amellett, hogy most a saját becses bőrének a védelméről van szó. A fia a fejéhez vágta a goromba igazságot, hogy tudatosan, szántszándékkal ártatlant ítél halálra. A hamis bírára éppen olyan agyonkövezés jár, mint a hamis tanúra.

— Esküdj meg!

— Esküszöm, hogy az asdódi szüzet én ejtettem teherbe. Velem lakott az erdőben, és mellőlem hurcolták el a pandúrjaid, egyenest a Júda-palota sztrázsa- szobájába. Sose volt Jeruzsálemben, és a sintér hazudik.

— Te hazudsz, pimasz! Vagy megbabonáztak. Saját ősz apád vérét kívánod. És megtépni a bíborát.

Kezébe temetett arccal egy darabig hallgat. Majd közömbösen, fenségesen folytatja:

— A tanú, a saját fiam, hamisan esküdött. És te, pecér, gyere újból elő!... Mondta neked a közösülés előtt az asdódi boszorkány, hogy jegyese van?

A megszólított majdnem gyönyörrel vihog. Viszket a baltenyere. Még ma kezébe gurul a sok vert pénz. Egy lat ezüst! A kutyafáját! A lánynak se görbül hajaszála, hisz a vén Simon a jövendő menyére bukkant benne. A tenyerét összecsapja.

— Férfiember létemre csak tudom, hogy nem volt meg a pártája. Na nem? . . . A jegyesét, persze, mondta.

— Mikor? Előtte, vagy utána, hogy együtt voltatok?

A behemót ember földre szegezi bikafejét. Gondolkozik. Ügy muszáj mondani, hogy hálás előtt, nehogy a nyakába varrják mégis a magzatot az anyjával együtt. Mert huncutok az urak.

— Hát, előtte, előtte ...

Simon láthatóan föllélegzik. Szaporán diktálja a sanhedrin Írnokának a jegyzőkönyvet: „A sintér az asdődi boszorka jegyességéről még a közösülés előtt tudomást nyert“. Ügy ...

Azontúl simán, akadálytalanul folytatja a többi vajákosra vonatkozó, bizonyítási eljárást. Jól-rosszul kerekedik ki az ügy egésszé. Senki sem tudja hányadán van az öreg méltósággal.

Az ítélethozatallal tulajdonképpen nincs is baj. Az egész tárgyalás csak szem- bekötősdi volt, hiszen elejétől fogva tudták, hogy halálba küldik őket. Csak annyi a sorsuk a vádlottaknak, mint a falevélnek, mit tovavisz a víz. Muszáj máglyát rakni alájuk, mert akkor a többi forradalmár ijedtében kussolni fog, s nem merik még e világban megfúni a végítélet harsonáját.

Csakhogy Simon fiát tanúzásért nem ilyen egyszerű vétkesnek nyilvánítani. Sokan mentséget találnak a számára. Talán bamba, talán rögeszméje van, megitatták bűbájos kotyvalékkal, hogy hívatlanul fölkínálja magát veszett ügy védnökének. Amit itt érte mondanak, az mind szélbe szórt pelyva. Az apja és Aristobolos konokul a halálát kívánják. Most az egyszer szövetségesek. Simonnak az élete és a hatalma függ attól, hogy a fia végleg megnémuljon, a másik a trónt félti, ami ugyan nem az övé, de az övé lehetne, ha sorban eltehetné láb alól a riválisait.

— Kegyelmezzünk meg neki! — kérlelik hosszasan.

— Nem! — rikácsolja bőszülten. — Nem akarom. Híreim szerint daróc- gúnyás, mindig éhes zelota próféták közt forgolódott, s egy nap ő is üvöltene, hogy osszuk föl újra a földeket. Bűnhődjön az úr éppúgy, mint a szolga, ha elszegődött Messiások követőjévé.

A szavazásnál huszonhárom színes és egy fehér kavicsot találnak a ládikában. Aristobolos sejti, hogy a „nem bűnös“ kövecset maga az apa csúsztatta be. Legalább külsőségben akar tisztának maradni a fia vérétől.