Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - Lehocky Teréz: Askaloni boszorkányok
— Mutasd meg ujjaddal a quade§át! A hájfejű sintér ellépett a süldőlányok, anyák és matrónák sora előtt. Mindnek gubancos a haja. Megtetvesedtek a mosdatlanságban, mióta a régi Júda- palota őrszobájába begyömöszölték őket. Nehéz a választás az egyforma, ónszínű, kiéhezett arcok között. Végre ujjával megböki az egyik nőt. A Salome-őrök kitaszigálják bírái elébe. Egy szál ingben van a lány, az is elöl a térdéig felkéredzkedve. Teherben van, úgy a vége felé. — Hogy hívnak? — sziszeg a mindenható farizeus. — Ki az apád? — A kagylófaragó lánya vagyok. Naime. Asdődbeli. — Beismered, hogy a Soheleth alján egy rézpénzért bujálkodtál? Az asdodi lány arcán nyugalom van. A fejét rázza: — Nem tudom, hol van a Soheleth. Nem ismerem Jeruzsálemet. — Aztán hozzáteszi: — Mi mind Philisteiából vagyunk. Még mondana valamit mindnyájuk védelmére, még mindig reméli, hogy álom vagy tévedés az egész, és visszamehet Asdődba, a verőfénybe. A durva kérdés azonban megsebzi: — Ki csinálta neked a gyereket! Ez? — és a tagbaszakadt pecérre mutat. Azon végigfut a remegés. Most jut eszébe először, hogy a gálád rágalom balul üthet ki. Ha a lány megfordítaná a dolgot, és ráfogná az erőszakot, akkor gyerekestül elveheti, fizethet ötven éremsekelt a kagylófaragó apósnak, és soha többé el nem hajthatja magától az írás szerint. — Nem! Őt ma láttam először. Nekem jegyesem van. Azé a magzat. A kövér pecér izzadt homlokát törölgeti. Hiába, vannak még becsületes emberek... Simon ben Shetah sutbaveti kvázi-királyi méltóságát, amit napról napra csór el az özvegy húgától. Közönséges. — Ügy! Jegyesed van, és Ge’honnomba jársz ringyólkodni! Kurvabért fogadsz el! — És ocsmány szitkok özönét borítja rá. Még a tanúnak fölfogadott pecér is csodálkozik magában, hogy a sanhedrin feje csak ebbe az egy szoknyába köt bele, a Messiás-várást és a bolond csodákat nem hánytorgatja. Mindenesetre dörzsöli a két kezét, mint mikor valaki jó vásárt csapott. Megvan a jegyes, a magzat apja, az másszon ki a bajból. Buta feje azonban nem lát át a vaskezű aggastyán szövevényein. Néha véletlennek, néha istenkezének hívják ezt a másik, lavinaként meginduló erőt, amely most Simon egyetlen, felnőtt fiának képében jelenik meg a színen. Az öregember kidülledt szemmel néz a fiára. Senkije sincs rajta kívül. Léha, fiatal feleségét a házasságtörés istenítélete, a méregpohár elvitte. — Mit akarsz ember? — Tanúzni. — Senki se hívott. Eredj a dolgodra! — Tanúzni akarok! Követelem! Simon tiltakozó mozdulattal lendíti meg a felsőkarját. De a fia meg se moccan, az asdődi lány aranybarna szeme tartja fogva. Nincs más kiút, mint elnapolni a tárgyalást. De azt se lehet. Az esküdtek közül az egyik, Salminum ifjabb fia, Aristobolos, a maga hányaveti modorában, egy csapásra megsemmisíti az öreg terveit: „Nem, kérem, nem lehet mindig a maguk szájaíze szerint. Nincs sabbath, se gyász, se háború, amiért abbahagyjuk a bűnpert. Tessék csak szépen kihallgatni a tanút, aki önként jelentkezik!“ Simon hevesen gyűlöli Aristobolost. Városfaló, mohó sadduqista, és cudar, zsidó. De ez egyszer bele kell törődnie, hogy ez a himpellér kerekedjen felül. Nincs semmiféle ajtó, hogy a tanúzást megakadályozza. — Beszélj hát! — Naimét én ejtettem meg. Tudod te jól apám. Azért akarod hóhérkézre adni. A tömeg viharos tenger gyanánt zúg föl. Aristobolos jóízű nevetéssel fogadja a vallomást. Egészen ínyére van a fajankó, aki a farizeus papát nyilvánosan megcsúfolja. Sőt! Megvádolja.
