Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - Lehocky Teréz: Askaloni boszorkányok

A Sanhedrin tagjai, papok, írástudók, törvénymagyarázók, valamennyien a perisajehoz tartoznak. Okos emberek, akik más időkben csak mulatni tudnak ezen a boszorkafelhajtáson. De ma, amikor a Messiás mindenütt húsvalósággá nőtte ki magát, és a gazdagot a gyehennába küldi, elrettentő példa szükséges.

Az asszonynépnek van védője. De miféle ember az! Egy nyomorult Netünim, gibeonbeli félrabszolga, aki a koszmedencét szokta mosogatni, templomot súrol, és fát vág. Az apja, dédapja ugyanezt csinálta, mint ahogy az ő fia is éppúgy fog cipekedni vizes vödrökkel és szeméttel. Még ha akármennyire is nekibuzdulna, a szava nem nyom a latba. Hosszú majomkarjait lóbálva próbál a védencein segíteni.

— No, de már hogy tudtak volna Askalonból Lysiasba menni! Messze van az. Aztán meg Silas féli az istent. Azt beszélik róla, hogy...

Simon nagyot csap a karosszéke támlájára.

— Elhallgass, ha mondom! Bizonyítsd be, hogy Silasnál nem voltak. Na, rajta, rajta!...

Gúnyosan kacag, mikor a templomjobbágy együgyűségében szótlan marad. Hogyan is tudná megmagyarázni azt, hogy a vádnak kell bebizonyítani azt, hogy Silasnál voltak, és nem a védőnek, hogy nem voltak ott.

Silas neve sokszorosan visszaverődik a csarnok boltozata alatt. Az udvarokon álldogáló vidéki atyafiak, halászok, kanászok is meghallják. Megmozdulnak, közelebb jönnek, de az oszlopok közötti kettős, öles lánc nem engedi őket egy lépéssel se tovább. A királyné testőrei lándzsavéggel tessékelik mindnyájukat hátra.

Igen, ez az, amitől félnek! Mindegyik éhenkórászba szorult egy csöpp Silas véréből. Silas, az nem álmodozó tiszta esszejánus, aki valószínűleg prófétaságot ereget a szájából. Ennek nem kell világtenger, világvége, se végítélet. Ez nem remete, akinek még annyi rongya sincs, hogy eltakarja a férfiszégyent. Ez a gyakorlat embere, Makkabeus-féle legény a talpán, aki nem várja, hogy isten mannája magától potyogjon a szájába. Elfoglalta a többi jámbor, istenfélő haramiával a komor, tenger menti erődöt, Lysiast, és onnan csap le a kalmárokra, a fűszeres-, gyöngyös-karavánokra akár rómaiaké, akár gazdag zsidóké legyenek azok. Ami sarcot beszed, azt szétosztja a szegények között. Egy sereg gyilkosság és fölkelés van a számlájára írva. Az apró tanyák népe elzarándokol hozzá, a szenthez, az istenfélő rablólovaghoz.

— Gyerünk a tanúzással! — rikolt Simon a szájtáti sokaságra.

Az első egy sírba való vén halász. A nagy farizeus dísze teljében előrehajol. Kerek szemei forognak, akár a régi Moloch bálványnak.

— Mered-e tagadni, hogy a boszorkák pucéran beszálltak a nagy bárkába, és Lysiasba mentek? Hogy se szél, se evező, se vitorla nem hajtotta őket? Igaz?

— bőg rá irtózatosat.

— Nem tudom, legfőbb bírám — hebegi. — Öreg vagyok. A puszta homokja hályogot szőtt a szememre ...

— Bárgyú! Kit láttál Tammuz havának végén?

— Senkit. Csak fürtös, szép kerubokat. Azokat is álmomban.

— Pusztulj a színem elől! — mordul rá, mintha Sinaj rémistene volna.

Más tanúk kezes bárányok. Talán a húsz gerah súlyú ezüst teszi, ami egy teljes templomi sekelt ér. Vagy a gyávaság. A kényelem. Az óvatosság. Nem mindenki engedheti meg magának az igazmondás fényűzését és a mártírom- ságot. Könnyű az öreg halásznak! Egyéb dolga már nincs a földön, minthogy csöndben meghaljon.

így esik meg, hogy jó néhányan, igenis, látták a ledér népséget Hinnom völgyében, a Soheleth szikla lábánál krétai módra fajtaiankodni. Meg a Ge’hen- nomban, az éjszaka kellős közepén, Moloch romjai körül parázna táncot lejtettek.

Egy fazekasföldi, vörös kezű legény, a Zophet völgy sintére, megvallotta, hogy hímtagja Hágár tüzével ég azóta, mióta az egyik céda mézes szájával megillette azt. Keserűbb és nagyobb sebet hagyott neki emlékül, mint a kétélű kard.