Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - Mács József: Adósságtörlesztés (regényrészlet)
— Nagy ember ő. Az én szememben olyan, mint egy isten — vallotta izgalommal a hangjában. — Oszt hány istened van, Péter, ha már itt tartunk? — villogott anyám szeme. — Kettő. Egyik a földön, másik az égben. — S melyik igazgatta a sorsodat? — Amelyik közelebb van hozzám. — Akkor elénekelheti, két út áll előttem... melyiket válasszam? Magyarország vagy Csehország? — szólaltam meg. — Én már bánom, hogy a járásra mentem. Azt meg mélységesen sajnálom, hogy valaha is kiejtettem a számon: be akarok lépni a pártba! — A kommunistákat sehová nem viszik. Azok itt maradnak. Azokra itt lesz szükség — mondta nyomatékkai, és úgy állt fel, olyan sértődötten, hogy no, itt többé nincs semmi keresnivalója. Hiába minden. Az úr, az úr, a proletár meg proletár. Tűz és víz a kettő. Hiába volt az apja szíve a mi oldalunkon, belőle urat faragtak Debrecenben. Nadrágban jár, nyakkendőt köt, magasan hordja az orrát, mindenféle haszon- talanságokkal teletömködték a fejét. Csak az ilyen mondhatja lekicsinylőén a vezérünkre: — Sztálin is ember! Anyám sopánkodásba kezdett, és ijedt szemekkel felém fordult: — Be akartál lépni a pártba? — És Széldömökí Péterrel bizonyította volna, hogy mindez hazugság, hogy voltam ugyan a járáson, de nem ezért a bolondságért, hanem a magyar iskolák ügyében, de az öreg nem bizonyított semmit. Egészen a kapuig kikísérte, és ott kérlelte, hallgasson a szándékomról, ne járassa le a tekintélyemet, a volt bíró, a pap, a kúrátor tanítani se engednének, ha kitudódna a dolog. Széldömöki Péter azonban rossz hangulatban volt, se jót, se rosz- szat nem ígért. — Jó éjszakát — eresztette neki a hangját, hogy én is halljam, aztán reccsent a kiskapu, s a döngő léptek elvesztek az éjszakában. Anyám észrevétette velem, hogy most legszívesebben nyakon vágna, mégha olyan magas iskolát jártam is, de nem került sor még szóváltásra se, megjött a faluból a bátyám, ágyat bontottunk, és mukkanás nélkül lefekedtünk. Fáradt voltam, nagyon összekuszálódott bennem a Széldömöki bácsi értetlensége. Nem haragudtam rá, de nem is rajongtam érte. A makacsságát, a kitartását csodáltam. Honnan szívta magába ezt az erőt, ezt a hajlíthatatlanságot? Dioclétiánus császár koráról olvastam a minap, és a keresztények üldözése jutott eszembe. Azok sem hagyták el a hitüket az életükért sem. Vállaltak börtönt, kínzást, szenvedést és hűségesek maradtak. Széldömöki Péter is ilyen lenne? Kiközösítették, félreállították, de ez még csak a kezdet. Ezután következik a borzalmasabb dolog. Kiragadják majd kis viskójából, és földönfutóvá teszik. Vajon azután is azt mondja: — Az én szívem piros... nem is lesz soha más színű, csak olyan, mint a vér? — Szerencsétlen ember — motyogtam félálomban, és a nem Dioclétiánus császár, hanem Széldömöki nevével aludtam el. Csábító az elhelyezkedés lehetősége, az iskolába való bevonulás, hiszen mióta csak az eszem tudom, mindig arra a pillanatra vártam, amikor végigsétálhatok a padok között, és sok-sok kisgyermek szeme láttára betűket rajzolhatok a fekete táblára. Negyedik osztályos voltam, és jú tanuló, a templomi záróvizsgákon első szavaló. Csengett a súlyos boltív alatt, amint mondtam a verset szüleim és rokonaim jelenlétében és mindenki ámulatára: Híres pap leszek Debrecen vidékén ... Ennyi maradt meg bennem a versből, másra nem emlékszem. Az ajándékkönyvek szétosztása után a templom előtti téren Barnabás bácsi, a legtekintélyesebb és legbefolyásosabb gazda barackot nyomott a fejemre, és Boros Gézával együtt gratuláltak apámnak: — Kár lenne, ha a Bálint fejét parlagon hagynátok! Boros Gézu, a fia, akkor még elsős volt, és nem tudta kiejteni az ,,r“ betűt. Mikor harmadikos képzős voltam, karácsonyi és húsvéti ünnepeken legátuskodtam a faluban, s az első prédikáció elzengése után Emődi tiszteletes úr, örökké mosolygó lélek — rá két évre elköltözött más vidékre — a fülembe súgta: — No, Bálint, igazat szavaltál negyedikes elemista korodban. Pap leszel, meglásd, nem tanító. Nem szóltam semmit, csak szelíden mosolyogtam, nem mertem őszintén azt válaszolni: — Nem adnám én az iskolát és a gyerekeket száz parókiáért sem!
