Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - Mács József: Adósságtörlesztés (regényrészlet)
— Olyan kövér asszony. Vagy már lefogyott? — játszadozott az ujjaival Széldö- möki bácsi. — Olyan, mint volt.. .Nemrégen bejött hozzám, amikor a városban jártatok... — Itt elakadt a szava, köhögött. Mindig köhögött, ha valami nem tetszett neki... — Alig bírta tartani a szék. — Minek járt itt? — akasztotta meg a vendég. — Az üzletbe jött valamiért Brenkusz- hoz. Rendes asszony az, nem mellőzte el a házunkat. „Dobrý deň“, köszönt be. „Jó napot, Zsófi“, fogadtam, és széket töröltem alá. Régen találkoztunk, először a front elvonulása után, volt mit mondania. Sírva panaszolta, kézzel-lábbal mutogatva, magyarázva, hogy három fia közül kettő odaveszett. Sanyo honvédruhában esett el a Donnál, Ondro meg a behívó elől szökött Szlovákiába, akárcsak a vöm és mint partizán halt meg a Besztercebánya környéki harcokban. — Ismertem az apjukat is. Tudott elég jól magyarul. Él még az öreg ? — kérdezte Széldömöki Péter. — Agyonrúgta a ló. Pedig milyen derék ember volt! — Sokszor eljárt a gyűléseinkre, ha ösz- szejöttünk valahol' egyhitűek — toldotta meg anyám szavait. — Az iparosok derék emberek voltak. Velünk tartottak. — Oszt mondjad csak, mire mentél a pártoskodással? Mire mentél a hiteddel? — fakadt ki anyámból, ami bántotta. — A házad csak olyan kicsi, mint a mienk. Az ablak is ugyanolyan picurkányi rajta. A faluban nem kaptál munkát. Bottafalvi nagyságos úr is csak immel-ámmal tűrt meg. — Ti talán többre mentetek, hogy nem pártoskodtál ? — vágott vissza Széldömöki Péter. — Nem mentünk többre, de nem is volt senkivel bajom — paprikázódott fel anyám. — Nekem nem kellett Ruszinszkóba járni munka után. Ott vágtad a fát, vagy már nem emlékszel rá? — Emlékszem. — Apád rendes ember volt, megmondom úgy, ahogy van, amit tartanak rólad. Téged elrontottak a háborúban, Oroszországban. Ott rontottak el, a hadifogolytáborban. És megérte a sok szenvedés? Én mondom, hogy meg! Felvirradt a napod, amire vártál, és nem kellesz a pártodnak. Földet se kapsz. Széldömöki bácsi helyett én feszengtem a széken. Én éreztem kínosan magam. Igazat adtam anyámnak. Egész életében harcolt, szenvedett az eszméért, és most a jutalom érte: nincs rád szükség. Magyar vagy. Menj a fenébe ... Sajnáltam, ahogy ült anyám előtt lesújtottan. Meg nem is értettem. Amikor a csendőrök verték, ahogy mondják, keményen szemébe nézett az ütlegelőnek. Férfiasan állta a csapásokat. A kemény ököl vagy a puskatus, nem tudta letéríteni az útról. Ha leütötték, felkelt, és ment tovább. „Fel, fel ti rabjai a földnek!“ És hova vezetett az út? Sehová. Zsákutcába. Ötvenéves korában nem tartozik sehová. A pártnak nincs rá szüksége, de a falu gazdái sem rajonganak érte. Ide nem veszik fel, oda nem engedik be, nem hisznek már neki, nevetnek rajta. Két malom között őrlődhet szegény, akár meg is zavarodhat. Hosszan hallgatott a vendég, anyám joggal tételezte fel, hogy megsértette. Engem biztatott a szemével, szóljak valamit, engeszteljem, ahogy tudom. — Anyámnak abban igaza van, hogy a pártnak nem kell — szólaltam meg. — Nincs igaza — hajtotta csökönyösen, de érvek nélkül. — Mondd meg, miért nincs igazam? — csapott le rá anyám. — Mutasd az igazolványt! — Az igazolvány semmit nem számít. Az csak papír, semmi egyéb. A szív a fontos. Az én szívem meg még mindig piros. Olyan, mint a vér. — Hát tőled nagyobb szamarat keresni kellene a vidéken. Nem is hiszem, hogy kommunista vagy. Hívő vagy, Péter, a legnagyobbak közül való. Azt vallód a szíved mélyén, hogy „csak élj tovább a hitedben“! — Félreértettél, és jól is mondtad. Hívő vagyok annyiban, hogy hiszem és érzem, ez így sokáig nem mehet. Sztálin elvtársunk hamarosan rendet csinál itt! — Mi a fene? Látogatóba jön a falunkba? — ömlött anyámból a gúny. — Látogatóba nem jön, de hogy rendet csinál, az biztos! — Rendet csinál, már látjuk. Széldömöki bácsit kitelepíti, vagy deportáltatja — avatkoztam közbe anyám oldalán. — Sztálin is csak ember! Rosszallóan pillantott rám. Olyasformán, mint a pap arra az emberre, aki azt mondja: — Krisztus nem az isten fia.
