Irodalmi Szemle, 1965

1965/1 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Dušan Pokorný: DALLAS Szilfa utca 12,30 (2. folytatás)

minden szakaszában részt vett benne az egész, ír módra összetartó Kennedy-klan.

A déli csillagkép kedvezett, ifjabb Kennedy, a haditengerészet hadnagya, megtért a Csen- des-óceáni háborúból. Már-már közölték, hogy nyoma veszett, de végül hősként érkezett haza, magas kitüntetéssel, amelynek gyönyörű neve van: Purple Heart (Bíbor Szív — sebe- sülési érem az Egyesült Államokban, a fordító megj.) Egy éjszaka — a Salamon-szigetek közelében történt — egy japán torpedóromboló a szó szoros értelmében átgázolt Kennedy motoros torpedócsónakján, kettészelte, és Kennedy igen bátran viselkedett: döntő része volt abban, hogy a legénység tizenegy tagja megmenekült. A háború után az ifjú szerző népszerű poltikai könyvekkel próbált szerencsét a sajtóban: mint a Hearst-koncern tudósítója, „fedezte“ az ENSZ alapítását San Franciskó- ban, valamint az 1945-ös britt választásokat. De néhány hónapon belül tisztázta magában, hogy valami másra hivatott. 1946 őszén jelöltette magát a szövetségi képviselőházba, győzött, és még kétszer egymás után sikerült oda bejutnia. 1952 novemberében legyőzte a szenátusi választásokon Henry Cabot Lodge-ot, az azonos nevű köztársasági politikus unokáját, aki ugyanabban a szenátusban elütötte egy helytől Kennedy nagyapját. Ifjabb Kennedy a figyelem központjába került: a választás eredménye egy bizonyos értelemben a „fésületlen és mosdatlan“ bostoni tőke győzelmét jelentette Üj-Anglia patriciátusa felett. Kennedy 1958-ban megismételte a sikert, így hát 1964 végéig be volt biztosítva széke „a világ legkonzervatívabb törvényhozó testületében“, de közben — hisz mindenki tudja már, mi minden történt közben.

Kennedy tehát gyakorlatilag az egész háború utáni időszakot a Kongresszusban töltötte, összesen tizennégy esztendőt, de törvényhozói híre, úgy tűnik fel, inkább a többi szenátor munkájának elemzésén alapul (lásd a bátorság profiljait), mint a saját személyes törvényhozói sikerein. Az egész időszakban a Kennedy név egyetlen állami jelentőségű törvény címében sem szerepelt; csupán egyszer járt hozzá elég közel, de ehhez még visszatérek. Másban volt az ő ereje, a szúkebb értelemben vett politikai munkában — de megint csak inkább a Kongresszuson kívül, mint belül. Soha nem lett tagja a szenátusi demokrata frakció szűkebb körű vezetésének, nem beszélve arról, hogy a kéoviselőházban Lyndon

B. Johnson, a szenátusi demokraták befolyásos elnöke számára éveken át csupán egyike volt a sok, eleinte ifjabb, sokat ígérő, de távolról sem döntő jelentőségű szenátoroknak. Kennedy legalább is akkor, amikor még a képviselőház hátulsó padjaiban ült, a massachusettsi demokrata párt „boss“-aitól is távol tartotta magát egy bizonyos fokig, akik a hazai politikusoknak hol itt, hol ott tehettek jő szolgálatokat, még ha egyébként erősen kézben is tartották őket.

Ő nyilvánvalóan másként képzelte el a hatalomhoz vezető utat: megnyeri a választókat, először a saját államában, majd fokról fokra állama határain túl is: apja pénzén és a családi kapcsolatok segítségével bejut a demokrata párt mögött álló döntő jelentőségű gazdaság politikai csoportokba, és rajtuk keresztül a párt összamerikai vezetésébe; s ezzel a kétfajta (sőt sokszor kettős) hosszantartó felkészüléssel meggyőzi egy alkalmas pillanatban a demokrata párt döntő eurőit, hogy éppen ő, Kennedy testesíti meg az eszményi kombinációt; „elfogadható“ jelölt — és egyúttal minden reménye megvan rá, hogy a választásokon győzzön.

Már áz 1956-os év igazolta, hogy ez a stratégia helyes. A demokrata párt akkori kongresszusán csak néhány szavazat választotta el a - határozattól, hogy az alelnöki hivatalba jelöljék. Csakhogy abban az időben Estes- Kefauver szenátor- még népszerűbb és arra érdemesebb személyiségnek számított.

A Kongresszusban legalább háromszor felhívta magára a közfigyelmet a külpolitikai kérdésekben elfoglalt álláspontjával: ellenezte, hogy az Egyesült Államok kötelezze magát a csangkajsekista Quemoje és Matsu szigetek védemére; javasolta, hogy a Kínai Népköztársaságot hívják meg a nukleáris fegyverek betiltásáról tárgyalő genfi tárgyalásokra; támadta a hajthatatlan Alzsír-ellenes francia politikát. 1957-ben, amikor a szenátus a néger lakosság polgári jogairól szóló alaptörvényt tárgyalta — első ízben a polgárháborút követő radikális, „rekonstrukciós“ időszak óta —, Kennedy egyízben az északi szabadelvűek, kétszer a volt rabszolgatartók mellé állt. Később azonban egy „következetes szövetségi beavatkozás“ mellett szállt síkra, és 1960-ban, amikor a déli demokraták önkényesen elnyújtották a vitát, hogy meghiúsítsák a döntést a törvényjavaslatról, arra szavazott, hogy a fajüldözők „szónoki maratonját“ állítsák le. Az AFLCIO szakszervezeti szövetség indexe szerint, amely gondosan feljegyzi, ki milyen álláspontra helyezkedik a képviselőházban és a szenátusban a szakszervezetet közvetlenül érintő kérdésekben, Kennedy 46 eset közül csupán egyszer szavazott „helytelenül“. Leghevesebben a Taft-Hartley törvény ellen tiltakozott szavazatával, amely az amerikai munkásellenes törvényhozás alapját képezi, s amikor 1959-ben Eisenhower elnök épp ennék