Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - Dömötör Teréz: Pogácsa

Egy hihetetlenül lapos kislány szamárfület mutatott, majd hirtelen megfordulva, sovány gerezdjeiről fölrántotta szoknyácskáját. Egy suhanc vigyorogva kiáltotta oda:

— Holnapra kész a fénykép!

Szégyenkezve léptek meg a szemétdombtól.

Hatalmas, négyszög alakú kertekhez értek, ahol a csizmás úr már megalapozott házikója is állt. Egy másik kőműves kezdte, és ki tudja miért hagyta félbe. A magas dróttal bekerített gyümölcsösökre fegyveres csősz vigyázott. Kalapja mellé pacsirtaszárny volt tűzve. Nagy politikusán elmagyarázta:

— Mióta kitört a válság, a tolvajok is elszaporodtak. Rájuk is lőhetek! — mondta gőgösen, és hogy jobban higgyenek neki, arcát keményre merevítette. Jól táplált tokája kiszorult a „jáger“-kabát gallérjából.

Annusék leültek enni. Az olcsó kolbászt percek alatt befalták. Annus mészrágta bakancsokba lépett bele, és zsákot kötött maga elé. Lajcsi nyújtózott, kiköpte a cigaretta végét, aztán fürge mozdulatokkal kezdte a téglákat egymásra rakni. Jókedvűen, bolondozva ment a munka egy ideig. Még dal is kívánkozott ki belőlük. Annus kitalált egy nótát:

„Tele has a jókedv istene,

Istenem, csak milyen kevés kellene!“

Lajcsi ütemre kalapált. Muzsikahangot adott az acélkalapács. Nagy fandli kövér habarcsot löttyintett a résekbe. Susogott a kukoricás, mintha settenkedő alakok mászkáltak volna közötte. A krumpliszár levelei rezegtek a borzolgató szélben. Sütött a nap, békés volt a délután a gazdag kertek között.

Annus és Julis nótifikálva keverték a meszet. Nem vették észre, hogy Lajos ott hagyta a falat.

Az oltásban levő mész dühösen bugyborékolt. Csak messziről merték piszkálni.

— Olyan ez a mész, mint a jó, sűrű tejföl — nyelegetett Annus.

Ijedten rebbentek fel hajló helyzetükből. Lajcsi nyögve, görnyedten ván- szorgott elő a krumplibokrok közül. Kezével a gyomrát szorítva, szinte lehuppant a nyers fal tövébe. Tekeregve vonaglott — keze-lába csapkodott, mint a nyavalyatörősé. Arca vörösödött, nyála úgy csurgott, mint a beteg ököré. Megrettenve álltak mellette. Julis egyszer már látott egy lányt, aki lúgkövet ivott, az viselkedett ilyen esze veszetten.

— Mérgezés — sütötte ki —, de mitől?!

— Talán a kolbásztól — mondta Annus.

— Akkor nekünk is bajunk volna.

Egyre rosszabbul lett — Julis már a fülét is befogta, hogy ne hallja az ordí- tozását.

Annus, bakancsait lerúgva, mezítláb szaladt — utat rövidítve a földeken keresztül — az első kis boltba, segítségért.

Julis meg ott állt Lajos mellett, aki egy pillanatra felemelkedett, tett néhány lépést, majd megint lerogyott.

Leguggolt mellé, kendőjével törülgette könnyező szemét, habzó száját. Ijedtében úgy látta, körmei alatt már kékül — náluk azt tartják, az a közeli halál jele.

Egy pacsirta szívszakadva énekelt a magasban ...

Nagy sokára megérkeztek a mentők. A vezető a rossz utakat szidta.

Nagyokat döccenve az árkos dülőutakon, beérkeztek a kórházba.

Annus félt megtudni a valóságot. Julisra bízta a dolgot, aki bekísérte Lajost a rendelőbe.

Vastag gumicsövet erőltettek le a torkán. Szemei kidülledtek, kínlódva nézett Julisra, akit elfelejtettek kikergetni.

— Húsmérgezés — mondta unottan az orvos. — Két-három órán át itt marad, azután hazamehet.

Lajos arca gyolcsfehér volt.