Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - Dömötör Teréz: Pogácsa

Három óra múlva engedték el. Annus és Julis vártak rá. Igazoló írást is kapott. Az utcán felháborodottan tárgyalták meg az esetet. Julis szidta a hentest. Be kellene porolni.

— At kell adni ügyvédnek — toldotta meg Annus tüzelve.

Lajcsi kezei, lábai reszkettek, támogatni kellett.

— Előbb megpróbáljuk szépen a hentesnél, hátha kiegyezik — mondta Lajos.

— Utálom az ilyesmit, nem szívesen pörösködök. Te leszel a tanú — fordult Julishoz —, te vetted a kolbászt.

Julis bólintott. Felháborodásában verekedni szeretett volna.

A hentesnél előadták az ügyet — a kórházi írást is megmutatták. Az védekezett: ő a nagyvágótól kapta az árut, de hajlandó valamit adni.

Lajcsi arca színeket játszott, hátával a fehér csempéhez támaszkodott, ahogy magyarázott zavartan, majdnem kérőleg. Annus hüledezve nézett. Nem ismert rá az ő — szegénységében is büszke, öntudatos emberére. Szerette volna, ha az ura — igazságának tudatában — erősebben beszél.

— Hisz így nem ad semmit! — Súgta Julisnak, aztán pattogva, mint rostán a kukorica, átvette a szót. Öt kiló zsírban és ötven koronában egyeztek meg. Lajos szinte fulladozva kérte a hentest:

— Kovács úr! Egy kiló zsír helyett adjon töpörtyűt. Annus ránézett, aztán arcára megtermékenyült mosoly telepedett: egyet gondoltak!

Jancsika oda állt az asztalhoz, ahogy bontották a csomagot. Maszatos pofács- kájából diadalmasan nézett az apjára, aki elfordult és bement a szobába.

Tüzet gabarintottak. Tíz perc múlva pogácsa szaga ütötte meg az udvaron beszélgetők orrát.

Jancsika nagyokat nyelegetve várt.

— Gyere már ki! — Szólt be Annus az urának, aki csendesen feküdt a rozoga díványon. — Kész a pogácsa — és rakta ki a' tálra. A szobából hördülő hangok állították meg a kezét.

— Lajcsi, az istenért, mi bajod?! Rosszul vagy?

— Nem, nem vagyok rosszul. — Felugrott, két lépéssel a konyha közepére ért. Dühödt mozdulattal markolt a pogácsás tálba:

— Ülj le kisfiam, tartsd a sapkádat, zsebedet! Nesze mind a tied! Ugye, szerzett az apád pogácsát?! — Megtörölte izzadó homlokát. — Mindig becsületes ember volt az apád — lihegte. — Nehéz volt, de megtettem érted, kisfiam!

— Fölrántotta az ajtót, marka tele volt pogácsával, egyenként vagdosta kese- redetten a szemben levő palánkhoz, ahonnét az, mint zsíros rántás morzsaléko- zott le a földre.

Annus sikoltozva fogta le embere kezét, — azt hitte, megbolondult — de Lajcsi kirántotta magát. Vicsorogva szorította magához Jancsikét, és dalolni kezdett neki:

Hej, koma, micsoda? Eke, taliga?

Zsírja van a melósnak, ehet a fia!

— Ehet a fia?! — Ordította. — A király fia sem eszik ilyen drága pogácsát.

— Az ordítás félelmetes, fenyegető, vaskapukat döntő zokogásban folytatódott...

Julis és Annus összenéztek: megértettek mindent...