Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - Dömötör Teréz: Pogácsa

Jancsika még álmában is szeppentett néha, pedig csillagos Ígérettel aludt el:

— Sütök én neked kisfiam jószagú pogácsát! Kakastejjel, varjúvajjal gyúrom meg ...

— Sokat kapok belőle? — ragyogott ki Jancsika kék szeme vörös szemhéja alól.

— Sokat, kisbogaram, sokat — felelte neki apja az ágy másik oldaláról szelídre kényszerített hangon, de szeme fehérjét az ég felé fordította tehetetlen indulatában.

Reggelenként úgy indult el munkát keresni, mint a zivataros nyári nap: csüggedése gomolygó felhő, szeretete a felhőkön átmelegítő nap, reménye a sokszínű szivárvány, dühe a fákat csavaró szélvihar.

Munkát! Munkát! Dolgozni szeretnék. Hát nem értitek?!

Szíve, mint nagy, vörös palást nyílt meg, ha kisfiára gondolt. Puhán takargatva vitte, vitte magával, de a hideg gyárkéményekből gyomor-szorító, jeges bömbölést hallott, a pókhálós vagonok gyükos csendet ásítottak. Lezárt munkahelyek vaskapujából a munkanélküliek roggyant sorára üvöltött a „NINCS!“ Egy-egy kemény kilincs, portásablak durva lecsapódása ébresztette föl: gazdasági válság van.

Ilyenkor fákat csavarni képes dühe vitte tovább, mert a minden este megismétlődő kérdésre gondolt:

— Apu, hoztál pogácsát?

Végre sikerült elcsípni egy kis munkát: egy kerti házikó falait kellett felhúzni.

— Előleg nincs! — mondta a csizmás úr. — Majd ha készen lesz, egyszerre fizetek. Magának is jobb lesz, summa üti a markát... Na, megegyeztünk? Mert nekem más dolgom van ...

— A kisfiam pogácsát szeretne — akarta mondani, de az úr már nem törődött többet az üggyel. Ott hagyta Lajost, aki löttyedt nadrágjában indult hazafelé. Jancsika csak annyit értett meg ötéves eszével, hogy anya megint főzhet jó ebédet, süthet majd pogácsát. Talán már holnap ...

Reggel korán keltek, pedig éjjel sokáig susogtak az ágyban:

— Julist is magunkkal visszük, úgyis csak elsején áll helybe. Kérünk tőle egy pár koronát kölcsön, most majd vissza tudjuk adni.

Annus az álmos gyereket békítgetve, indulás előtt a szomszédba kísérte. Kezében egy bögrében sóban-vízben főtt bableves: a gyerek egész napi tápláléka. Jancsika apja felé fordult az ajtóból:

— De ugye, holnap már lesz?!

Nem mondta, és nem kérdezték tőle, hogy mi lesz holnap. Tudták mind a ketten, csak Lajcsi szeme fehérje fordult egyet az ég felé.

Julis bement a hentesboltba. Egész kiló legolcsóbb kolbászt vett: szegény emberek eledelét. Sok! Olcsó! Hús! Kerek, barna kenyér is került a szatyorba. Lajcsi szontyolodottan áll az ajtóban, de szeme fölcsillant az ételrakás láttára. Aztán nekiindultak a hatkilométeres útnak. Lajcsi ábrázata töprengővé vált. Még mikor a város közepére értek, sem enyhült meg. A nap tékozló forróságot lapított az utcákra. Tarka kirakatok csillogó sora fogadta őket céda kínálga- tással. Julis színes krumplicukornak látta az utcát. Megkívántak mindent Annussal. Szép, új ruhákat képzeltek magukra. Szerettek volna enni a gazdag kirakatok jó falatjaiból. Illatszerek szaga csapta meg őket a mellettük elringó úrinők ruhájából. Fölszippantották tágult orral.

Már a kertek aljában, vénülő levelű fák között verték fel a port. Bolgárkertek között és a nagyváros hatalmas szeméttelepe mellett meneteltek. A telep nyüzs- gött a „kotrók“-tól. Színes rongyaikban úgy cikáztak le-lecsapva valami használható dologra, mint nagy, acélkék dongók. Kapzsin és irigykedve döngtek, ha valamelyik „értéket“ talált.

Lajcsiék megálltak egy percre. A szélen mozgó rongycsomók elgyötört, szürke arcukat feléjük fordították. Gyűlölködve mérték végig a „bámészkodókat", akik kiváncsiak voltak, mit szednek ki a pállott bűzöket lehelő hulladékhegyből.