Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - Dömötör Teréz: Pogácsa
Dömötör Teréz po í cca ^ ga s Falujában még javában búgtak a cséplőgépek, amikor aratás után nekiindult munkát keresni. Inai még fáradtak voltak a marokszedéstől, de menni kellett, amíg a többi szoknyás napszámos neki nem zúdul a városnak: elkapkodni a „helyet". Ilyenkor kell elcsípni üyyesen valami jobbat. Menni kell, mert a falu nem ad télen mindenkinek kenyeret: kilöki magából a fölösleges erőt. Nehéz idők telepedtek a barna kenyérre... ... Napokig ült a kanászénál is durvább helyszerző bódéjában. Ügy érezte magát a sok fiatal társával együtt, mint a pornak, piszoknak kitett portéka a vásáron, amit mindenki megtapogathat. Esténként összetörve került vissza Köves Lajosékhoz, falujabeli ismerőseihez, ahol átmenetileg megszállt. Szívesen fogadták, de mélyről buffanó panaszukkal még jobban ellankasztották. Pedig keveset beszéltek — csak éppen annyit, amivel megvallották a „nincs“-et. Egyik ilyen beszélgetésnél Lajos a lefojtott gyötrelemtől sárgulva intette le asszonyát: — Ne sopánkodj! Mit teregeted ki a bajunkat — senki se kíváncsi rá! — és bevágta maga mögött az ajtót. Az asszonyka behúzta nyakát a nagy dörrenésre. Ijedten nézett az ura után. A falra feszített madzagon a fedők úgy csörrentek meg, mint a falusi cirkuszban a csúfolódó pojáca cintányérjai. — Nem bírok vele, olyan goromba, amióta nem dolgozhat. Két markában van a mestersége, megtanulta, de mi haszna?! Istenem, Istenem, mikor lesz vége ennek a ... Pedig olyan jó volt, mint a falat kenyér — sírta ki magából sok gömbölyű könnyel fájdalmát Annus. — Most majd megint nem jön haza éjfélnél előbb... A kapu felől hirtelen gyereksírás vágódott fülükhöz. Apró lábak dobogása úgy verte az ütemet a nehéz zokogáshoz, mint egy futó zenekar kisdobja. Annus az ajtóhoz ugrott, kisfia is odaért akkorra. Elrohant anyja mellett, a szoba közepén négykézlábra esve, menekülő ürge fürgeségével tűnt el az ágy alatt. Anyja utána bújt, babusgatva kérlelte: — Ki bántott, kis madaram, mondd meg! Percek teltek el, amig a keserves sírás halkuló szepegéssé ernyedt. Lajos még dúltabban, mint az előbb, nagy lépésekkel sietett vissza. Messziről megismerte fia sírását. Ügy húzta ki feleségét a belé kapaszkodó gyerekkel együtt az ágy alól. Térdére ültette, maszatosra ázott arcát törüígetve túdta meg a sírás okát: — Ne ... em ad ... tahak po ... gá ... csáát! Annus szégyenkezve, nehéz szívvel, rátartiságát félretéve somfordált a szomszédba pogácsát kérni. Hallott ő már olyat, hogy gyerek belehalt, mert nem kapott a megkívánt mákostésztából. Anyja mesélte egyszer, amikor mákosat főzött, és a szomszéd gyerekek markát megtömte, csikmákkal. A szomszédasszony ajtaja zárva volt. A cséplőhöz vitt vacsorát az urának. Annusnak igen nehéz volt üres kézzel visszamenni. — Csak baja ne legyen a gyereknek— gondolta szorongva.
