Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - Tóth Elemér: A galambok sikoltanak

— Bizonyítsam?

Ekkor jutott eszébe a rét. „Kihívom oda. Ott van, közel a kertjük alatt.“ Mindjárt meg is mondta neki.

— Jó. Oda elmegyek — mosolygott.- Mosolyában benne volt a megkönnyebbülés.

Éppen zárták a kocsmát, amikor odaértek. A fiúk még csoportokba verődve álldogáltak előtte. A vasárnapi fociról vitatkoztak. Amikor melléjük értek, csend lett. Mindnyájan őket bámulták. A lány lehajtotta a fejét, úgy ment mellette. A megjegyzések hátukba döftek.

— Ennek is úritök kell már — mondta egyikük, s nevetett. Megismerte a hangot. — No várjál, Kocsis, holnap ezt tisztázzuk — mormolta a foga közt.

— Hülye vagy — mondta egy másik hang Kocsisnak. Barnára, a szomszédra ismert benne. Egyidősek voltak Barnával. Míg idehaza volt, együtt is cimborás- kodtak.

„Jól van, öreg, köszönöm“ — konstatálta magában.

Akkor döbbent rá, hogy nagyon felgyorsított. Megállt. Magához húzta a lányt.

— Ne törődj vele — mondta neki. — Részegek. „Jó ötlet“ — gondolta, s ezért még egyszer elismételte. — Ne törődj vele, biztosan részegek.

Közben arra gondolt, hogy hátha ezek is próbálkoztak már a lánnyal, de vagy nem sikerült, vagy... Nyugtalanság támadt benne. Megfogta a lány kezét és magafelé fordította.

— Ki tanított téged csókolózni? — kérdezte.

— Ä, azt minden lány tud — mosoly csengett a szavak mögött.

— Tud?

— Tud.

— És honnan tud?

— Hát csak úgy. Ösztönösen. Várjál csak, hogy is tanultuk biológiából? — Vele született hajlam.

„Hány óra lehet már“ — jutott eszébe hirtelen, s a gondolattal egyidőben a nadrágzsebéből kihalászta a karórát.

„Már fél egy? Elvtárskám, mi lesz a tervteljesítéssel? Rajta, rajta!“ Ezt, amikor brigádon volt, akkor hallotta az egyik öreg művezetőtől. Ha valaki hosszabb szünetet tartott, már mondta is: „Elvtárskám, mi lesz a tervteljesítéssel? Raita, rajta!“ Emlékezett rá, akkor is nagyon csodálkozott azon, hogy annyi ember meg gép között hogyan találja meg a lazsálót. Egyszer meg is kérdezte. Az öreg mosolygott. Aztán csak annyit mondott:

— Tudod, fiam, negyvenöt éve hallgatom ezeket a gépeket.

■

Üjra felütötte a könyvet. Alig olvasott el azonban pár sort, amikor árnyék vetődött a könyvre. Ügy tett, mintha nem venné észre.

— Huhh! — kiáltotta a lány, és nevetve kiugrott a boglya mellől.

A tőle telhető legijedtebb képet vágta a dologhoz.

— Megijedtél, ha-ha-ha — kacagta, aztán hirtelen elkomolyodott. Szervusz! Nagyon kell sietnem vissza. Ha anyu megtudja, kikapok — fújta el egy szuszra.

— Hát akkor siess! — mondta élesen neki. Nagyon dühös lett.

A lány meglepődve és tanácstalanul állt meg felette. Nem nézett fel. Ügy tett, mintha már csak a könyv érdekelné. Érezte, hogy nem fog elmenni.

— Mit olvasol? — kérdezte, és balkezére támaszkodva, maga alá húzott lábakkal leült a pokrócra.

— Könyvet — mondta ő.

— Azt látom, de mit?

— Hát ide hallgass! „Az ember valóságos, tevékeny viszonyulása önmagához mint nembéli lényhez, vagyis a maga ténykedése mint valóságos nembeli lényé, azaz emberi lényé, csak azáltal lehetséges, hogy valóban előteremti magából összes nembeli erőit — ami megint csak az emberek összműködése által, csak a történelem eredményeként lehetséges —, hozzájuk mint tárgyakhoz viszo-