Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - Tóth Elemér: A galambok sikoltanak

nyúl, ami először is megint csak az elidegenülés formájában lehetséges.“ — Érted ?

— Nem — ingatta a fejét a lány.

Újra csend telepedett közéjük. A lány szólalt meg hamarább:

— Akkor- én megyek — hangja tétovázó volt és szomorú.

Megfogta a mozduló lánykezet. Megcsókolta.

— Ne haragudj! Disznó voltam. Azt hittem, hogy el sem jössz. Idegesített.

— De eljöttem. Megígértem, hogy eljövök.

— Csak azért?

— Nem ... — ijedten hallgatott el. — Nem is fekete a szemed — csapott más gondolatba, hogy fedezze magát. Ő hagyta.

— Miért?

— Azt hittem, fekete.

— Nem fekete. Ha szerelmes vagyok, akkor sohasem fekete.

A lány lehajtotta a fejét, két ujja közé fűszálat fogott, azt sodorgatta. Amikor megszólalt, piciny öröm vibrált a hangjában:

— A, te mindig ilyeneket mondasz.

Félretette a könyvet. Leült. Átfogta a lány vállát, és lefektette a pokrócra. Nem ellenkezett. Szemét lehúnyta, az orra picit remegett. Nézte. Aztán megcsókolta. Szájának frissen fejt habostej-íze volt. Balkezével megkereste a lány mellét, és puhán szorította. A lány szeme abban a pillanatban fölpattant. Tisztán látta benne a rémületet. „Később“ — határozta el magát, s elengedte.

Hallgattak.

A lány felnézett rá, s a fiú szeme egyre nőtt, beleolvadt az ég kékségébe, s a tűz, ami bennük ragyogott, érezte, forrósággal veri ki a testét.

Nem bírta tovább a csendet, ő szólalt meg hamarább:

— Jó ízű a szád. — Meglepődött. A hangja rekedt volt, száraz, egyszínű.

— Milyen? — kérdezte a lány.

— Fehér.

A lány nem értette.

— Tiszta fehér, mint a tej — mondta ő, és újra fölé hajolt. Látta a láfpy piros, lázverte száját. Belecsókolt, erősen, vadul. Figyelt. A karcsú test feszülő húrként remegett melle alatt. Egy mozdulattal dobta magát a két barna comb közé.

A füle is megcsendült a lány sikoltásától. Ez annyira meghökkentette, hogy a lány szabadon felugorhatott a pokrócról. Csak bámult. A sikoltás belemarta magát a dobhártyájába, ott rezonált idegdúcaiban.

A lány lihegve megállt oldalt. Kezével gépiesen igazgatta a blúzát és a szoknyáját.

— Gyere vissza! — szólalt utána; hangján csalódottság érződött.

— Nem — mondta. Érezni lehetett, hogy sírással küzd.

— No gyere!

— Nem. Félek tőled.

— Akkor minek jöttél ide? — reccsent durván a hangja.

A lány egy picit hallgatott.

— Azt hiszed, te azt hiszed, minden csak az? Lefeküdni? — mondta, és sírva szaladt az útnak.

Visszadőlt a pokrócra. A fülében pattogott a fejébe toluló vér. Az agy fogaskerekei felkapták a láhy utolsó szavait, és vitték a központok, alközpontok és idegdúcok felé. Érezte, hogy megkeseredik a nyál a szájában. Kiköpött. Már nem dühösen, inkább szomorúan, magára ismerőn.

Akkor vette észre a feléje szálló galambcsapatot. Mikor föléje értek, csapott közéjük a vércse. Egy villanásra hallotta a galamb gyenge sikoltását. Szinte rugók lökték talpra, s az ingét lobbantva, az égbe ordította:

— Hess!

A fülében újra érezte az előbbi pattogást. Érezte, amint keverik a lány sikoltását az apró kis fogaskerekek a kis galamb sikolyával.

Még lengette az inget, de már tudta, nincs semmi, semmi értelme.

Fehér toll vágódott a lába elé.