Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - Tóth Elemér: A galambok sikoltanak
— Délibáb — mondta ki hangosan, csak úgy magának. — Itt erre mondják, hogy délibáb — fölényes mosoly suhant át az arcán. A pokróc sarkába dobta az ingét, de meggondolta. Felemelte, és ráterítette a boglyára az útfelőli oldalról. Ledobta a nadrágot is. Vigyázva ereszkedett le a pokrócra. Hanyatt fordult. Vizsgálta az eget. „Sehol egy felhő, egy madár. Csak a nap. A tűz — az egyedüli uralkodó.“ Emlékezett rá, hogy ezt valahol olvasta, és azért jegyezte meg, mert akkor nagyon tetszett neki. Most giccsnek találta. „Hangulat kérdése. Bizonyára hangulat kérdése az ilyesmi.“ A ragyogás könnyet csalt a szemébe. Lehúnyta. Apró piros karikák zümmögték körül. Hirtelen újra kerekre nyitotta, és lehúnyta. A karikák vad táncba kezdtek, most úgy érezte, közvetlenül az orra előtt. „Ezt abbahagyom“ — gondolta. Kézzel takarta el a szemét, mert a nap még a szemhéján át is aDró tűszúrásokkal ostromolta. — De tüzel, faterkám, de tüzel — dünnyögte maga elé. S erről eszébe jutott újra a strand meg a nők. „Hogyis? Pányvázott mellű nők.“ Annyira tetszett neki a gondolat, hogy most már hangosan is kimondta. — Pányvázott mellű nők. „Mellek". Hirtelen felült. „Te jóisten, mit is olvastam a mellekről? Mit is, mit is, mit is? __“ — homlokán ráncba szaladt a bőr. „Mit is?... ja“ — m osoly ragyogott át az arcán. „A mellbéli nagy adottság, nem párosul agybéli nagy adottsággal. Hogy egy tudós évekig ilyen marhaságokon törje a fejét?!“ Visszaejtette magát a pokrócra. Szemét résnyire húzta a nagy ragyogásban. Galambcsapat úszott el felette. Megörült a madaraknak. Sokáig nézett utánuk. „Mennek a tarlóra“ — gondolta aztán. Minden átmenet nélkül Marika jutott eszébe. „Ugyan kijön-e?“ — találgatta. „Biztosan kijön.“ A tegnap estére gondolt, és az öröm szétáradt tagjaiban. „Micsoda csibe lett ebből?! A télen még sehol semmi, most meg ...“ Felütötte az előtte heverő könyvet. Olvasni kezdett. Mikor elolvasta a bekezdést, rádöbbent, hogy egy szóra sem emlékszik az egészből. Állandóan Marika jött feléje a sorok közül, mint akkor a busznál. Félretolata a könyvet, és most már csak erre gondolt. „Jössz hazafelé a buszról, állati bőröndökkel, egyszer csak a szemedbe süt valami, kitölti egész látószögedet.“ — Szervusz! — Szervusz! Mama nem jött? — Én jöttem helyette. „Vágódtam, mint egy félcsizma.“ Kapásból — jutott eszébe. „Fönt legalább ezt is megtanulja az ember. Legyalogolni egy nőt“ — mosolygott befelé. „Állati szerencsém volt, hogy nem jött a mamája azzal a busszal.“ Emlékezett rá, hogy nem volt nehéz rászedni a lányt, hogy kijöjjön, már aznap este. Mire a házuk elé értek, meg is volt. Emlékezett arra is, amikor este a kapuban, mielőtt beszaladt volna, átfogta a derekát, a lány lehúnyt szemmel és elnyílt szájjal várta a csókot. Az agya tudtán kívül rögzítette a pillanatot, s mikor hazafelé ballagott, mintha csak filmszalagról peregne, tisztán és élesen látta az egész képet. Nevethetnékje támadt. „Tisztára, mint a moziban vagy az ócska tv-filmekben. A lédi csókolódzik a miniszterrel.“ Hirtelen' a tegnap esti beszélgetésük villant fel benne. Mozi után még éjfélig mászkáltak le s fel az utcán. Csókolózni sem igén lehetett, mert mindig jött valaki a kocsma felől. Amikor a temető mellé értek, arra gondolt: „Meg kéne próbálni.“ Hosszan csókolóztak, aztán megszólalt. — Gyere, kimegyünk ide. A lány szemé elkerekedett. Rémület ült benne. Tudta, ebből sem lesz semmi, de még próbálkozott. Hát csak így szeretsz? Egy Igazi csókot is sajnálsz tőlem? Oda nem megyek — mondta a lány —, de szeretlek. — Ezek csak szavak. Bizonyítsd be!
