Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - Tóth Elemér: A galambok sikoltanak
Tóth Elemér a galambok sikoltanak Fáradtan ébredt. Későn feküdt le, meg aztán az éjszakai hőség is kínozta. Nyáron sohasem tudta istenigazában kialudni magát. „Most meg még ez is. Äldásráadäs“. Gondolatban káromkodott. — Ugye, kedves Kovács kolléga, önnek nem jelentene nagyobb nehézséget, ha arra kérném, hogy még egyszer látogasson meg — s mindezt mosolyogva. — Nem, nem ... — makogta. — Hát akkor, a viszontlátásra szeptemberben. Két hete, amióta hazajött a nyári szünidőre, minden reggel ezzel ébredt. Káromkodással könnyített magán, egy-két átkot is megfogalmazott ilyenkor, de hangosan sohasem mondta ki. „Utóvégre is Vera nem tehet róla, hogy hülye vagyok. Nem mondtam neki soha, hogy ne gyére, ő meg jött. Persze, jött a vizsganap is, én meg röpültem. Egyenes arányosság...“ — hogy újra végigfutott a gondolatsoron, a szavak mögötti groteszkség keserű mosolyt csalt a szája szögletébe. „Most itt a két hónap... Elvtárskám, csak semmi becsavarodás... Fel a kobakkal!...“ Aztán, amikor a nyári konyha felé ballagott, még azt gondolta: „Az úristenit, ahogy én kinézek ...“ . . Az asztalon ott várta újra a cédula, anyja ismerős, öreges-kuszáit írásával. Egy bögre volt rajta nyomtatónak. „A kukoricaföldre mentem. Az ebédet a pincében találod. Szedjél a kis serpenyőbe, és melegítsd meg!“ Asjr. „Anya mindig így szokta“ — kicsit gondolkodott azon, hogy mióta is emlékszik erre, de nem jutott eszébe. „Korán reggel megfőz, aztán egész nap csak melegíteni kell, ha kell“ — gondolta, s hirtelen, nem tudta miért, elszégyellte magát. Felvillant előtte anyja szomorú tekintete, amikor megtudta, hogy. egy vizsgája még nincs meg. — Majd szeptemberben megyek. A nyáron megeszem az egész könyvet — próbált fölényes lenni, de érezte, hogy ez így nem igaz. „Tanulni kéne, kéne, kéne“ — sokáig visszhangzott benne a szó. ■ Hóna alá csapta a könyvet, pokrócot és elindult. Tíz óra felé járhatott az idő. Ment végig a főutcának csúfolt csapáson. Arra gondolt, hogy „ma is dögmeleg lesz. Víz meg sehol. Víz, ahol fürödni lehetne. Meg kipányvázott mellű nőket szemezni...“ „Uraim, csak semmi pajzánság — vegyenek lavorfürdőt, egészséges, üdít — az úristenit neki!“ Dühében fütyülni kezdett. Csak úgy, összevissza. Az út menti vadszilvabokrok hirtelen értek véget. Megállt, nagyot lélegzett. A rét friss szénaszaga kitörölte belőle a mérget. A boglyák mind megvoltak — ezt csak úgy mellékesen, egy pillantással állapította meg. Egyelőre fontosabb munka is van a szöviben, mint szénát hordani. Szemével az ismerős szénaboglyát kereste. Odament. Mielőtt leterítette a pokrócot, körbefordult. „Sehol senki“ — gondolta. Aztán először ledobta a könyvet, majd a pokrócot egy lendülettel terítette le. Üjra körbefordult. A rét fölött apró gyöngykarikák vibráltak. Hullámzott, hömpölygött a hőség.
