Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - Fábry Zoltán: A koronatanú

holott idejét és helyét is — lekéste. Minden ösztönös indítékával Európába tartozott, s itt mégis egy paradox regionalizmust csinált... A valósághoz teljes passzív volt a köze... Arról az elfakult és feladott progresszióról, amit oly büszkén még a háború előtti Magyar- országról hozott, erdélyi éveiben azt vallotta, hogy revoltáló nagy egyéni iniciatíva, s nem látta, hogy valójában egy történelmi folyamat, a magyar úri osztály felmorzsolódásának ref- lektálódása ... a deklasszálódás ájulata. Nemhiába volt a szép-ámulások szerelmese ifjúkorától, végül a szép-ájulatok kodifikátora lett.“

Hogy rólunk is szó legyen, lapozzuk fel Mécs László portréját! Már a cím is lényegbe vágó: „A költő a dobogón“. Majakovszkij is dobogón állt, Erich Weinert is tömegek előtt mondta el verseit, de e tömegek egy tényleges forradalom kőzetei voltak: átvevők, továbbvivők; visszhangok és valósítók. A költő a dobogón egy korparancs aktora volt, egy szituáció azonossága, melyről Gaál Gábor írja: „Az igazi költőszájak döntés előtti pillanatait éljük ... amikor a költő természetesen lendül valamiféle dobogóra. Megint ott van a helye. S ez a költő-e ez a Mécs László?" — Gaál Gábor a költőt hallgatva csak a szavalót látja, a szavalatot, ahol „a fehér papi formaruha... a kosztüm szerepét játssza, mint ahogy versei tartalma sem eredeti vallási reláció, de... papi produkció... Semmi sincs a helyén." Senki a helyén: sem a költő, sem a vers, sem a közönség. A Mécs Lászlónak szóló taps nem más, mint a kispolgári réteg „malomkövek közt őrlődő sorscsikorgása. A magyar kispolgárság hamis (félrenevelt, félrevezetett) tudatának költője Mécs László.“ Negyven év előtt Mécset féltő, a szavalattá vizenyősödés veszélyére utaló figyelmeztetéseink 1932-ben Gaál Gábornál teljes igazolást nyertek.

Gaál Gábor kritikai írásainak gyűjteménye nagy ívelésű horizontot fog be. Tárgya nemcsak a szétszóródott magyarság irodalmának egyetemessége, de a Korunk jellegéből adódón, a világirodalom is. Nincs terünk és módunk, hogy telitalálatait ugyanolyan részletezőn mutassuk be, mint a fenti magyar példáknál, de azért ízelítőnek mégis bemutatunk egy párat. Karl Kraus: „Ki az a mai Európában, aki ennyire önzetlenül dolgozott? Ez a kérdés, illetve ez a megállapítás, ez a kivételesség Kari Kraus erkölcse, pátosza, hitele és muszá- ja. Ezért támadhatatlan. Ezért kikezdhetetlen. Ügy élhet, ahogy követeli, és úgy is él. És még van valamije: — talentuma.“ Hašek Švejkje: „Együgyűsége fehér folt, mely arra való, hogy észrevehetőbbé tegye körülötte a sötétséget“. André Gide „Pénzhamisítók“-járól így ír:

„Fattyúké a jövő — mondja ki a szerző a végső ítéletet. A szocialista szemléletű olvasó azonban csodálkozva kérdi: Hogyan lehetséges, hogy ezek a szerencsétlenek a polgári társadalmon túl nem találtak egyéb életformát, mint a lopást, sikkasztást és gyilkosságot?“ Mintha a mai huliganizmus ismertetőjegyeire döbbennének. A szellemi nihilizmus: erkölcsi nihilizmus. Gaál Gábor Gide apropóján előre, máig jelez: „A szellemi pubertás veszélyes krízise még sohasem lett ilyen kimerítő analízisben megmutatva. Az ébredő intellektus erői pazarlódnak el való és igaz feladatok hiányában."

Amit József Attila a költészet hőfokán mondott ki: a valónak az igazzal való párosítása, az itt e kritikusi pedagógiában történelmi feladattá lényegül: meg kell teremteni azon emberi, azon társadalmi feltételeket, melyek változáshoz, változtatáshoz és — az atom- fasizmus karában — az emberiség megmentéséhez vezetnek. És ez lehetetlen igazságra törekvés nélkül. Igazság viszont lehetetlen a valóság rögzítése és tudata nélkül. A realizmus fogalmát nem hiába egyenlíti Ernst Fischer az igazsággal: „Realisztikus minden művészet, mely az igazságot szolgálja, antirealisztikus minden, mely a valóságot meghamisítja, el- ködli, és így meggyalázza“. A valóság megtagadása, meghamisítása: az igazság meg- gyalázása! A valóságfélők hamis tanúzásra kényszerülnek.

Ahol az igazság a kritérium, és a lelkiismeret jelenti az erkölcsi valóságot, ott a realizmus művészete elképzelhetetlen nagyvonalúság nélkül. A morális hőfok adekvát művészi megragadást vonz. A realizmus művészi igazsága és ható ereje a hogyanon fordul meg. A nép igazsága akkor vált láthatóvá, letagadhatat- lanná, amikor azt az irodalom és művészet makszimális erővel fogalmazta és mutatta meg. A paraszt Bruegheltől Van Goghig húzható meg egy ilyen vonal. A magyar valóságot korszerű forradalmi igazsággá Ady rögzítette eldöntőn. Amikor Gaál Gábor Szilágyi András „Üj pásztor“-ában a művészi megfogalmazást egyenlíti tárgya forradalmi valóságával, a valóság-igazság-művészet viszonylat legplasz- tikusabb sorait hagyja ránk: „...itt, »sihe- der gondolatok, pásztorfiúi gondolatok, névtelen gondolatok« során keresztül egy olyan száj beszél, ahogy magyarul még nem beszélt soha, de idegen száj is alig?! Miért ne emeljem ki tehát, hogy itt eddig művészetszámba nem vett és művészetszámba nem érett motívumok lettek művésziekké anélkül, hogy elvesztették volna tény- és valóságerejüket! Miért ne emeljem ki, hogy itt a szocializmus kortanításainak élményalapja szövődött eposz-