Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - Fábry Zoltán: A koronatanú
sát. Illyés Gyula egyik ilyen első bizonyítványa — melyet Gaál Gábor „akadozó örömmel“ írt — ma szinte végszövegezésként hat: „...azt kell mondani róla: páratlan. Ércdallamok és dacok szerzője. Kemény és meleg. Csupa tiszta kép, fémtiszta csillogás, erőteljes foltok, sehol nincs semmi idegen, fátyol és puhaság... Csupa föld és valóság. Nehéz föld és dacos valóság. Réten, erdőkben, csárdákban és klasszikusok közt nevelkedett. Micsoda titkos korrespondencia ez ... Egy kötet végre, mely idézni való. Elejétől végig. S egy költő ismét, aki szeretni való: csupa öröm, hogy van, s hogy ilyen férfiasan beszél.“* A még ma sem kellően értékelt Remenyik Zsigmond nagy szándékú vállalkozásának, az „Apocalipsis humana“-nak fogantató és nyugtázó szavát itt Gaál Gábornál találjuk meg: „A Remenyik Zsigmond-féle szél zúgása nyomán a szív elnehezül, az értelem megriad ... Ez a szél másvalami: az idő teljességének a szele. Valahonnan az Apokalipszis soraiból való. Minden elsötétül, amikor ez a szél felsír.“ És hogy milyen termékeny és termékenyítő volt kapcsolatuk, azt a Korunkban 1963-ban közzétett Remenyik-levelek mutatják. Annak idején én a felfedezés mellre ölelő ujjongásával küldtem Kolozsvárra az akkor prágai medikus, Szilágyi András kéziratát: néhány fejezetet az „Üj pásztor“-ból, de a kritikát ez egyszeri csodaműről csak ő írhatta meg: az ö higgadtsága és megállapodottsága itt a rögzítő bizonyosságot jelentette. És amíg én nagy gesztussal — „pont a líra után" — vetéltem el egy lehetetlen, helyt nem álló jelszót, az itt szükséges helyes szemszöget az ő mértéktartása találta el: „Ezért a lírikus nehogy meghaljon, változzék meg!“ És egy más helyen: „A költőknek kell megváltoz- niok — főleg azért, mert a társadalom, melynek funkcionáriusai, már megváltozott.“ * És, íme, évtizedek múltán pontosan befut e költőiét bizonyító pecsétje, az örvendetes, boldog és boldogító világbizonyosság: a világhír. A belgiumi Knokke le Zounte-ban, a hetedszer megrendezett nemzetközi költői bien- nálén a költészet nagydíját Illyés Gyula kapta. „Először a győzelmi emelvényen“, lelkendezik felszabadultan az Élet és Irodalomban Garai Gábor. Mi, csehszlovákiai magyarok büszke meghatottsággal olvassuk a hírt. Illyés Gyula azon kevesek egyike, akik meglátva minket, nem írták le népünk és irodalmunk számlájáról létünket és hangunkat, de mellénk álltak és felemeltek. Illyés Gyula hozzánk jött, hogy velünk maradjon. Legyünk és maradjunk — immár nagyobbra elkötelezetten — mi is méltók hozzá: Illyés Gyula, a magyar költő — szinte páratlan eset — még életében világnév lett! Bizonyosság! Cáfolhatatlanság! Amikor a legtöbben Palasovszky Ödön „Karmazsinjában csak dadaista és szürrealista zagyvaságot láttak, Gaál Gábor ki tudta bogozni a lényeget: „Érték Palasovszkyban az attitűd a formákkal s az attitűd a világgal szemben. S ami a fő, ezeknek az attitűdöknek, az értelme ki is jön a füzetben. Hamarjában bajos volna megnevezni embert két-három mai európai irodalomból is, akikben ilyen élesen felmutatható lenne a mai világ akár tudati, akár lírai sarkaiból faló felszakadása.“ Gaál Gábor sose öntötte ki a gyereket a fürdővízzel. Mértéktartása nem utolsósorban lett időt állásának záloga. Amikor mi Németh László útját és kalandját a reformnemzedékekkel még aggályoskodva figyeltük, és már elvetően ejtettük oldalra, Gaál Gábor ismételten és türelemmel tette le a garast Németh László mellett. Hitt benne, épp Németh mindent kutató láza, mindent önmagában kipróbáló tévelygései miatt: „Az igazmondás tüze olthatatlan. Olaja a magyar lét, s ez a lét egyre újabbakat sodor a perifériák felé... Az olvasó ne lepődjék meg, hogy így nyilvántartjuk Németh László útját. Mindig szívesen fordultunk azok felé, akiknek a homlokán a nyugtalanság csillaga ég. S a Németh Lászlóén igen feltűnően. Bejárta ebben a nyugtalanságban a magyar irodalom középső rétegeinek minden bugyorát, s minden lépésével egy másiknak fordított hátat... Voltak egész világos helyzetfelismerései s meglepő — és rokonszenves! — elhatározásai. Mert szakítani ... Mindig azért, mert amit elért, az — úgy látta, megint nem változtatott a helyzeten ... Persze Németh László hibája, hogy a változtatást azoktól várta, akiknek a megmaradás az érdeke ...“ Csoda, ha cserbenhagyták? És amikor megjelenik első regénye, „egy valóban imponáló regény“ — a Gyász — „a különben mindig csácsogó kórus hallgat. Senki se fedezi fel! Se Babitsék, se a reformnemzedék.“ S ki az, aki vállalja és femutatja? Gaál Gábor és a Korunk! És a „Kocsik szeptemberben“ után Gaál Gábor már irodalomtörténeti érvénnyel fogalmaz: „A mai magyar irodalom tévedései közé tartozik Németh László regényírói működésének agyonhallgatása. Ez a magatartás annál indokolatlanabb, mert Németh László írói működése épp azt a szakadékot hidalja át, ami a legújabb magyar irodalomban az urbánus és népi írók szigorú különválasztásában bekövetkezett.“ Gaál Gábor mértéktartása még az elvetésben is érvényesült. Egyik fájdalmas leszámolásának tárgya a nagyra becsült Kuncz Aladárnak a Helikonban való szereplése és elsekélyesedé- se volt: „Időt és helyet esküdött maga köré.
