Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - Fábry Zoltán: A koronatanú
visszaadásának legalább oly nagyok a lehetőségei, mint a művészi kitalálásnak a valóság káprázását megadni.“ Az irodalom válsága: a való élet válsága. A valóság állásfoglalásra kényszeríti, és a polgári világot az állásfoglalás, a változás előli menekülés jellemzi: az igazságkeresés előli elzárkózás. Gaál Gábor fogalmazásában ez így hangzik: „A polgári Irodalom az egész vonalon vagy ismétel, vagy hazug, de mindenképpen valóságellenes. Valami polcra került ... Mindaddig, amíg nyugodt lelkiismerettel igazolható valamely uralkodó rend valósága, addig az irodalom teli van mondanivalókkal. A nyugodt lelkiismeret pátosza csupa kritika és harc. Az irodalom minden sorában a valóság lobog mindaddig, amíg az irodalom — őszinte lehet.“ Ezek 9 sorok 1931-ben íródtak, de aktualitásukat nem vesztették el. Nem veszthették el, jnert a valóságellenes irodalom ma divatnál, játéknál több:, védekezés és támadás, agresszív nihilizmus, és pontos stratégia. A valósá-gellenesség: valóságellenség. Végső fokon az '.ífói gyávaság, kéjelgő gonoszsága, mely a félelem felnagyításával és a félemlítés tekintetnélküliségével lúgozza ki az embert és emberséget az imperializmus — a változatlanság —. javára.. Mindenkori ellenszerét Gaál Gábor így írta elő: „Az író kötelessége megírni .azt, ami napjainkban megírni való, és kikövetelni -történelmi időterétől és időkör- nyezetétőí mindazt, ami kikövetelni való.“ És e reális kikövetelés noszogatója, ellenőre: a kritikus. Szerepét, feladatbővülését, jelentőségét, azonosságát csak Gaál Gábor fedhette fel: A kritika „az emberi szellem legszebb vállalkozása ... mert nagy szellemek sokszor erre tettek fel mindent. Hisz a világirodalom utolsó hullámperiodusálg úgy volt, hogy sokan csak; a műalkotásokban látták viszonylag jelenvalónak az emberi élet értelmét, mélységét és szépségét is- az emberi sorsnak... A műalkotás jelentésalakulat is ... A kritikus csak a jelentésalakulattal szemben válik igazán bírálóvá.“ A kritikus ítél, kodifikál.-És aki eddig recenzens, rendszerező, regisztráló volt, most mindennél nagyobb feladatkört kapott: erkölcsi tényező lett, morális fenomén. Maga az állásfoglalás. Korunkban a kritikus csak való talajon, szilárd erkölcsi alapon állva, lehet ítélő. És ha a kritikus szépíró felett ítél, csak úgy lehet bíró, ha ő maga is az ítélet' Objektumává és szubjektumává válik: mindenki másnál elkötelezettebben a valóság erkölcsi igažolójává, igazságává. Erkölcsi hitel- fedezet nélkül nincs kritikus. Ő az, aki az irodalomban a valót úgy keresi, nyomozza és rögzíti, hogy annak kritériuma ne lehessen más, mint József Attila szent követelése: „az igazat mondd, ne csak a valódit“. És ezzel máris elértünk a próbához, a bizonyossághoz: Gaál Gábor és József Attila találkozásához. József Attila egyik legkoraibb értékelését, legmegkapóbb megítélését lapozzuk fel, mely e kötetben felfedezésként és újdonságként hat: eddig nem ismertük, nem ismerhettük, mert nem a Korunkban jelent meg, de egy kolozsvári napilapban, a Keleti Üjságban. Gaál Gábor egyetlen verset ragad ki, de e vers, és e vers keretében a hangsúly „tiszta szívvel“, József Attila legfontosabb kulcsszava. A kritikusnak Villonhoz kell visz- szanyúlnia, mert nem látott még „Villon óta olyan természetes, elszánt, betyári líraiságot, cigány módra, minden cifrázás nélkül, tiszta szívvel a legegyszerűbb húrokon, amelyeken az imádságnak is lényeges az ájtatossága, de a legényi duhajkodásnak is imás áhítatában“. és ez a nagy vers, épp mert teljes és maradéktalan, nem lehet véletlen. Oka van, oka volt: „A nagy versek születése és élete felett egy biztos történeti szituáció plasztikus tisztasága áll, egyéni és társadalomtörténeti vonatkozásainak tiszta jelzésével“. Gaál Gábor 1926-ban József Attila egyetlen versére hibázott rá, de ez a tudatos ráhibázás — egy sugalló rávezetés eredményeképpen — e verssel „az újabbkori magyar irodalom tör- téneténk egy vezérfejezetét vezeti be“. Pontosan eltalálta: József Attilával új fejezet kezdődött, és Gaál Gábor szinte áldozó, szakrális áhítattal fordul az olvasóhoz, a próbához, a jövőhöz, a bizonysághoz: „Vegyen az olvasó egy verset, amely egy ember és egy kor s ugyanakkor öt-hat év egy történelemből: egy az idő antennáiból vett egyetemes hallomás és vallomás és híradás; egy egész élet és világ: egy nagy vers, és ritka találat vers gizgazok végtelen magyar cserjéseiből.“ Ez a korai ujjongás és történelmi felmutatás Gaál Gábor ítélő elhivatottságának, kritikai hitelének legigazoltabb aranyfedezete. A kritikus legfőbb kötelessége — és igazolásképp legszebb jutalma — ha valahol felcsillanni látja a tehetséget, az eddig így még sose voltat, hogy azt minden sugalló erejével az olvasókba vetítse. És Gaál Gábor ezt a kötelességjogot akkor gyakorolta, amikor egy nehéz körülmények között vergődő, történelmi küldetést realizáló folyóiratot szerkesztett, amikor az irodalom kollektív voltát, szocialista primátusát világméretben, nagy rádiuszokkal kellett regisztrálni. De csak itt és így kaphattak első megragadásukban máig érő kalkulust mindazok, akik később teljességgel igazolták a kritikus Gaál Gábor meglátá
