Irodalmi Szemle, 1965
1965/7 - FIGYELŐ - P. Sándor János: Bábi Tibor: Tízezerév árnyékában
emberközelivé oldódik, hogy végül a szél tenyerének selymes érintése előrevetítse az expozíció befejező részét aj; „derekad alá nyúlok s érzem, hogy zsong által a vér lüktető, szűk ereinken.“ Ebben az örök mozdulatban már ott vibrál valami nyugtalanság. A kép úgy zárul le, hogy művészi módon, egyetlen jelzővel érezteti be- fejezetlenségét; a zsongó vér szűk erekben lüktet. Mintha az első tétel alapérzése villanna fel: minden oly bonyolult. Ennek a bonyolultságnak a magyarázatát keresi a feldolgozásban. B. Az expozíciót nyitó kép, az emberi táj, itt kozmikus méretűvé tágul: a sötét űrben egy láthatatlan Nap körül,“ bi: „A Föld hűs öle ringat, repít A szavák megválasztása (a Nap körül repítő Föld öle) ritmikus tagolódásuk, az egymásba fonódó magán- és mássalhangzó-csoportok zenéje már magában hordozza a következő képsor csíráját. A Föld és minden más test kölcsönhatása — a vonzás — differenciálódik és válik a költőben egészen emberivé: bi: „s míg a moccanatlan nyugalom álmába révülünk, minden kis porcikánk érzi önnön testünk súlyát. Ö, láthatatlan köldökzsinórral fűzött magához e bolygó! Por vagyunk porából, s érzéketlen szunnyadó némaságra öt érzékünkben eszmél: fülünk két dobhártyáján dübörög, szemünkkel issza a fényt, táguló orrcim- pánkkal szívja be önnön vad illatát, bőrünkkel tapintja érdes bőrét, a hőt s levegőt, a forrásvizek, óborok ízeit, zamatét ízelgeti piros ínyünkön “ Itt jelenik meg az első magyarázat. Ezért hallom, hogy sercen a fű; ezért érzem, hogy érint a szél. A Föld keresi — ezekben az egyre sodróbban áradó képekben — érzékeimen keresztül önmagát. A lendület azonban itt is megtörik, az utolsó kép itt is befejezetlenné zárul: bi: „és szerelmünkben ösztöneinkben fáradt heve lobban.“ Derekad alá nyúlok, és bennem a Föld heve lobban. Az összefüggés érthető; — de miért van mindez így? A „fáradt hév“-ben nemcsak a „minden oly bonyolult“ bizonytalanságát, hanem a „be messze vannak a csillagok“ értelmet nehezen találó sóhajtását is érezzük. Magyarázatot keres, de a tények leírásánál még nem jutott tovább. Föld és ember láthatatlan köldökzsinórral van összekötve, a bennünk valamiképp öntudatra ébredt anyag cselekszik általunk. A miért még mélyebbé, még egyetemesebbé vált: — elkezdődik a másodszori nekifutás, a feldolgozás második része. B’ Most már saját érzéseit, szorongását vetíti az előbb még csupán érzékelni tudó anyagba b’i: „Érzed-e? Fél a Föld, kihűl egyszer,“ És ezzel mintha megtalálná a magyarázatot is. A Föld fél; b’z: „azért adta szívünknek a lángot, a sötét félelmet, rettegést, a piros, vad nyugtalanságot, s a vonzáson túl azért taszít, azért szítja képzeletünk, hogy fejtsük meg a kozmosz elképzelhetetlen titkait,“ A válasz tartalmi elemeiben úgy teljes, hogy semmi erőszakoltságot nem érzünk benne, pedig a párhuzam hiánytalan: sötét űr ... láthatatlan Nap; érezzük önnön testünk súlyát; némasága öt érzékünkben eszmél, sötét félelem, rettegés ... piros, vad nyugtalanság; vonzás; szítja képzeletünk, hogy fejtsük meg a kozmosz titkait. Ez a párhuzam természetesen hozza meg a feleletet a végső miértre. Mindennek oka a még kozmikus méretekben is véges időtartamból való kitörni akarás, törekvés a fokozatosan elmúló „van“-ból a „lesz“ felé. Minden azért van: b’j: „hogy bennünk és fiainkban új életre, öntudatra kelve más térben és más időben megint csak önmagát ünnepelje.“ A feldolgozás ezzel be is fejeződik. A megszemélyesített anyag és az anyagivá tett személy szembeállított tükrében látta meg miértjeire a választ, amely legalább e tétel erejéig megteremti a harmóniát. Ezzel a harmóniával tér vissza az expozícióhoz, hogy az áttételes formát újra egyszerűvé, közvetlenné oldja. A’ Az eddigi részek kezdő természeti képe nem hiányzik ugyan itt sem, de a reexpozíció nem ezzel indul. Az megtörné a megtalált értelem örömének lendületét. A késleltetett kép, amely csaknem valamennyi nyitó kép elemeit magába sűríti, a befejező részben funkciójában meggazdagodva jelenik meg.
