Irodalmi Szemle, 1965

1965/7 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: Tóth Elemér: A halak mélyben úsznak

matikus, szentimentális, banális stb.). Csakhogy ez a „vers“ tulajdonképpen nem is vers, hanem inkább hű fényképe annak a környezetnek, amely a honnan jött? kérdésre felel. Nem szobra, nem művészi felidézője, hanem a kellékek és látásmód primitív ismertetése. Ügy árulkodik ebből az írásból a szellemi környezetrajz levegője, mint Kardos István szociológiai felmérésében a tanítók lakásában látható szarvas- bőgések és naplementék. Nyoma sincs itt intellektualitásnak, mélységnek, komolyságnak, fegyelemnek, tömörítésnek, szerkesztésnek. Ami leginkább jellemzi, az az a dobogóra állási vágy, mely a magyar líra összes dilettáns írásait jellemzi Petőfi óta. S ennek a ciklusnak a további versei is múlt századvégi re- mineszcenciákkal kísértenek, bár egy kivételével (Ütravaló) már sohasem olyan gyenge szinten, mint a bemutatkozó vers. Ebben az említett versben újból felhangzanak a sematizmus üres járatai: „Apád keze azért olajszagú, azért dolgozik reggeltől napestig, hogy többé már ne legyen háború, s ne riasszon a szó: atom. Anyád tenyere azért édesebb, a féltés lángja azért ég szemén, mert annyi kínnal, hogy világraszült és éjszakákon melletted virrasztóit, és annyi édes terv, mit összeszőtt, semmi lehet pillanat szeszélyétől." A sematizmus ilyen gorombán a ciklus többi verseiben már nem kísért, bár a szentimentális jelzők halmozásából, a banális mondat-fűzésekből még gazdag csokrot lehetne összegyűjteni. De ugyanakkor arra is fel kell figyelni, hogy már ebben az első ciklusban, amelyet nyugodtan zsengéknek lehet nevezni, megindult a birkózás a formával, a kifejezésmóddal és a zsúfoltságon keresztül is valami egyszerűség felé törésért, amely a „December" című versben szinte sikerül, és ilyen frappáns sor születik benne: „disznótor: nyúl füle fázik".

A hazulról elszakadás és megérkezés között nyilván utak feszülnék, s így ebben a tényleg „Utak“-nak elnevezett ciklusban nem történhet más, mint a keresés folytatása, amely persze még mindig ciikk-cakkos úton, minőségbeli visszaesések kaptatóján halad. A mélyben úszó halak bölcsessége még messze van. Ezt a költő is érzi, s útközben így biztatja magát: „Engem a fények éltetnek, mint a nappalok testét puha éjszakákon ívlámpák kígyói, mint gépek dübörgő testét a nafta és a benzin." De hol van a fény? Afrikában „fekete isteneket“ gyilkolnak belgiumi „csőkalapos urak“, s a vándor idehaza is idegen. De kell a fény, a feloldás, a találkozás, (Prágai találkozás) s ezen a sikeres találkozáson keresztül nekünk is sikerül egy Tóth Elemér-i attitűddel találkozni. Bábi Tibor annak idején

az ilyen találkozás feloldásához a történelmi materializmus dialektikáját vette kölcsön. Tóth Elemérnek nincs szüksége erre, mégis az 6 találkozását emberileg mintha bizonyítóbbnak, mintha meggyőzőbbnek éreznénk.

„Néztük egymást én

a hazámban idegen s ő

a tigrisszoknyás lány

Néztük egymást röntgenszemekkel s amikor megszólalt dallá vált a szó Prágáról csak dalolni lehet és dalolt

dalolt mint az Orloj s hangjával tele lett a város dalolt mint az első vörös katona láttán Lojzó bácsi a villamoskalauz“

Persze az otthonról elszakadt ember nemcsak azért idegen, mert soknyelvű országban él, gondjai nemcsak Afrika felé kacsintanak, az embernek saját Afrikáit, saját dzsungeléit is be kell járnia. A modern ember önmagában is egyedül van, kívül-belül körülveszik a rémület kerítései. Ahhoz, hogy ezek feloldódjanak még konkrétebben kell fogalmazni, s úgy látszik, Tóth Elemér egyre több erőt szív magába útközben, egyre pontosabban néz körül vándorlása közben, s egy egyébként bőbeszédűre sikerült versen belül ezekkel a pompás sorokkal lep meg: „Mit tud majd mesélni ez a század: — ezerötszáz koronás külső, s a bordákon belül, a fejcsonton belül, sehol egy könyv, sehol egy vers és hit — csak- utak. Es rohan és tombol a hülye gyerek- frizurás alázat.“ S mintha maga is rádöbbenne, hogy ez a látásmód, ez a fogalmazás már nem azonos az első versek gügyögésével és csicsergésével, egyik újabb versének ezt a címet adja „Friss szemmel", s valóban itt már friss szemmel látja térdepelni a kérnéd nyékét, amelyek előtt egy csau csau bambinót dúdolgató lányka szaladt el. Annál is inkább észreveszi, mert húsz egy néhány évével maga is a Tavaszt keresi, a hideg albérleti szobában, ahol a huszadik század ül, s csak könyvek kara fogadja, meg a százéves deszkapadló nyávog utána.

Tavaszvágy és tárgyszerűség! Jó ez a megosztottság, az egyik a másikat fűti. Hacsak a tavaszvágy volna, nem kopogtatna egyre biztatóbban az intellektuális érdeklődés a Tóth Elemér-i versben, a másik nélkül talán gyorsabban érne el ahhoz a purizmusoz, amely még nem mártotta meg magát elégszer saját