Irodalmi Szemle, 1965

1965/7 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Vojtech Mihálik felszólalása

mely a mi felfogásunkkal szembeállít egy más felfogást, a saját felfogását. Olyan csehszlovák irodalomra gondolunk, amelyhez mindannyian tartozunk, és amelyet együttesen alkotunk, de amelynek bensejében számtalan eltérés és ellentét van, s nem egy latens vagy nyilvánvaló konfliktus lappang. Nem kevésbé törekszünk ennek a csehszlovák irodalomnak kontinuitására, amely azonban csak az eltérések teljes megbecsülésével, az ellentétek teljes tudatában és reálisan, annak meg nem szűnő szükségszerűségével lehetséges, hogy a problematika és a különbözőség mozgásban, kölcsönös mozgásban legyen, és folyton arra törekedjen, hogy a problémákat megoldja, az igazi értékek rangsorát megteremtse és keresse az igazságot.

Fordította H. L.

Vojtech Mihálik felszólalása

Ügy tűnik, az elmúlt húsz év történelmi vizsgálata még csak a kezdeténél tart, éppen ezért érezhető az időszak átértékelésének szüksége, az irodalmunk mai helyzetéből következő szükségletekkel, követelményekkel és Ízléssel motiválva persze. A mai irodalmi helyzet hallgatólagosan feltételezi saját kritériumainak tartós érvényét. Emellett nem kétséges, hogy válságos helyzetről van szó, amely egy körülhatárolt szűk szakaszon az egész társadalmi helyzetet tükrözi.

A „válság“ szónak itt odiózus hangzása van ugyan, de a szocialista társadalom fejlődésében is logikusan olyan korszakok következnek be, amelyben a valamikor élő eszmények mítoszokká válnak, elvesztik eredeti tartalmukat, és bennük — a sztereotip tények romjain — még nem éledtek új adekvát eszmék.

Bizonyára összefüggésben van ez az ifjú nemzedék fellépésével. Életérzésük és tapasztalatuk eltér a szülők nemzedékének megállapodott igazságaitól. Az ilyen korszak válságkorszak, és ebben nincs semmi természet- ellenes. Nemzedékem tagjai nemegyszer sérelemnek érzik a fiatalság nyilvánvaló ellenállását az ő előbbi erőfeszítéseikkel és munkájuk eredményeivel szemben. Mindazt, amit mi erkölcsi kötelességnek fogtunk fel, és akként cselekedtünk, ők emberi és írói jellembeli gyengeségként, a kor nyomása előtti konjunkturális meghódolásként kezelik, a- melynek igazi arca sem volt mocsoktalán. Az a nihilista szélsőségesség, amelyet magunk is gyakran elkövettünk irodalmi örökségünkhöz való viszonyunkban, az irodalmi ifjúság alapvető értékelő állásfoglalása lett — de ebben még igazán nem látok szerencsétlenséget. A történelmi tapasztalatok mutatják, hogy gyakran maga a kor sem érti önmagát

— és magának a történelemnek sajátsága, hogy a korai múlt általában a legkevésbé érthető. Éppen ezért eleve sikertelenségre vannak Ítélve mindazok az ifjúságnak tett szemrehányások, amelyekben öntisztító erőfeszítések nyilvánulnak meg. Emlékezzünk inkább a történelmi igazságra.

Majdnem úgy tűnik, hogy eljött a kor, s a felesleges önmosdatás helyett a fiatal nemzedék legalább egy részének kénytelenek vagyunk néhány kellemetlen kérdést feltenni. Az alapvető kérdés, amely a művész erkölcsi arculatának alkotórésze, továbbra is az író és a kor viszonya, amelyben él. A művész nem mellőzheti korát, nem menekülhet ki belőle. Magában hordozza dicsőségét és bűneit. És ha van valamilyen becsvágya, amely valóban hajtja, akkor ez az az erőfeszítés, hogy hasson korára, és megtisztítsa annak erkölcsi arculatát.

Hogyan érzékeli az író a mai világ képét? Az élet képtelenségének kifejezéseként fogja-e azt fel? Vagy különösen érzékeny a szülési fájdalmakra, amelyeket úgy fogad magába, mint azoknak az igazságoknak és szépségeknek előjelét, amelyekben az emberiség örök álma valósul meg? Ez az a kérdés, amelyre előbb vagy utóbb mindegyikünknek felelnünk kell.

Továbbá: mit jelent írónak lenni, és mi a küldetése a 20. században? Van egyáltalán valamilyen küldetése, amikor tábornokok és kereskedők kímélet nélkül döntenek az emberiség sorsáról? Vajon nem az elefántcsont torony-e az igazi otthona? Hiszen évekig állítottuk, hogy nem — és a gondolatokban szegény irodalom sínylődött. Ilyen helyzetben az író fegyvere a büszkeség és erkölcsi felelősségének tudata. A mi századunk, amelynek alapvető irányzata a szociális és erkölcsi igazságosság, e kor nagy évszázada. Abban a korban, amelyben mindennap azt bizonyítja, hogy az emberiség többsége még mindig éhezik és nélkülöz, az emberi egyenlőség gondolata anyagi és erkölcsi tekintetben a jelenlegi vi