Irodalmi Szemle, 1965

1965/7 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Jiři Šotola: Irodalmunk mai helyzete

mintát vagy receptet: óhatatlanul egészen elölről, újból kell kezdenünk a kialakítását. Hadd jegyezzek meg még valamit: az sehol sincs megírva, hogy az irodalom mindig csak kellemes útitársa lehet saját társadalmának. A jó irodalom nem is oly ritkán hasznosan kellemetlen is tud lenni: amennyiben társadalmát fel tudja ébreszteni tespedéséből, nevetségessé teszi öregedő társadalmi szokásait, gondolkodásra és önvizsgálatra szítja, ki nem próbált új dolgokat, ez idő szerint szokatlan tapasztalatokat tár elébük, új általános, eddig nem ismert, kezdetben sokszor meghökkentő és kezdetben gyakran az embert egyenesen sokkoló szépség és igazság-eszményeket. Mindig így volt ez, amikor az irodalomnak ereje és színvonala volt, ma sem lehet másképp. Természetesen sem magának az irodalomnak, sem szerzőinek nem .kéne gyermetegen keseregnie, ha nem talál mindig lelkes fogadtatásra, aki jön, nem mindig fogadják tapssal, és számolnia kell a nehézségekkel. Arról van szó csupán, hogy az emberiség történelmének viszonylagosan legigazságosabb és legésszerűbb társadalmában, a szocialista társadalomban az akadályok is viszonylagosan a legkisebbek legyenek, és alkotó útkereséssel, a művészi próbálkozással (persze nemcsak a formakeresést értjük ezalatt) szemben a nyilvánosság viszonya is viszonylag a legésszerűbb legyen. Ez idő szerint nem állíthatjuk, hogy ez mindig fényesen sikerült.

Ügy vélem tehát, hogy irodalmunk pozitív programja további fejlődésének óhatatlanul szükséges feltételeit a következőkben kell meghatároznunk: az alkotó munka és annak megbecsülése, a természetes viszonyok és az igazi értékek lehető legtermészetesebb tudatosítása és felismerése, széles lehetőség minden komoly irányzatnak, költészetnek, nézetnek, iskolának, ennek vagy amannak mint egyedül „üdvözítőnek“ kikiáltása nélkül. A különböző irányzatok szembesítése, erőfeszítés a hisztéria, a kampányszerűség, a lelki megfélelmJítés, a kiközösítési kísérletek és a szektásság ellen. Értelmes, cselekvő, kezdeményező és szakszerűen ügyes kultúrpolitika, ésszerű felismerése annak, hogy a szocialista művelődés fejlődése többek között konfliktusos fejlődés, és csak természetesen széttagozódott, az egyéni nézetek és önálló alkotómódszerek és rendszerek állandó szembesítésével élő szervezet tudja helyesen megvalósítani. Végül pedig a közös kontextus tudata, a művészet cselekvő szerepének reális lehetősége az emberre és a társadalomra való hatásában s a cselekvő összefüggés elismerése ezen ország és e kor

szocialista társadalmával, erkölcsi, gondolkodásbeli és politikai helyzetével és fejlődésével.

Emellett — azt hiszem — világos, hogy nekünk az új állandó felismerések folyamatát és az állandó új kétségeket tükröző irodalomra van szükségünk, mint a nyugtalan élet- tapasztalatok (életérzések) s az ember vibráló gondolatainak sajátos kifejezése ebben a korban. Olyan irodalomról van szó, amely úgyszólván „mindent megtehet“, amely előtt nincs tilalomfa, amely csak olyan korlátokat és határt ismer, amelyet maga állított fel, s amelyen kívül maradnak az embertelenség, bálványok és hitregék, a természetfölötti és annak elhitetése, a fasizmus és az imperialista politika világnézetével és esztétikájával együtt. Olyan irodalmat vallunk, amelynek nem idegen a kétkedés és a tragikum, de annak képtelensége sem, ami valóban képtelen, és amely tartósan nem veszítheti el hitét az elidegenedő ember felé forduló és társadalmi művészet értelmében. Olyan művészet kell, mely tudatosan vállalja az elkötelezettség társadalmi kockázatát, s nemcsak ismételni és díszíteni akarja azt, amit mások alkottak a társadalom érdekében, hanem önállóan és felelősen részt kér a társadalom fejlődési folyamatának kialakításából. A szabadságnak, az önállóságnak, az irodalmi alkotás és fejlődés autonóm voltának és alá nem rendeltségének, végül pedig történelempolitikai mivoltából fakadó felelősségének és törvényszerűségének elvét minden következményével tudomásul vesszük. Nagy és méltó alázatról van szó, s nem megszégyenítő szol- gaiságról. Az irodalom nagyságára gondolunk, amely főleg szellemében és életfelfogásában nem vesztegeti becsvágyát miniatűr méretekre, kételkedő, de nem kishitű, gazdag réteg- ződésű, sokszínű irodalomra gondolunk, amelynek szabad, de akar is mindent. Nem olyant, amely tartósan meddő érzelemvilág, hideg ornamentalisztika, vagy éppen kínos akadé- miaiasság, konvenciók, szólamok, divat, eklekticizmus, besavanyodott világgyűlölés, kicsinyes és érzelgős szubjektivitás, metafizikai érzéki csalódások, sznob kizárólagosság rabja lesz. Az emberből és az emberért induló irodalom lebeg előttünk, az emberi dráma és az emberi remény nevében, az ember felszabadulása, az igazságosság és a forradalom nevében. Olyan irodalom jár az eszünkben, amely önmagával elégedetlen, sajátmagát folyton megtagadja és újrateremti, tehát irodalom, amely nem fél az újtól és a szokatlantól, nem fél az elemzéstől és a bírálattól, de attól sem, hogy előbb vagy utóbb feltétlenül sor kerül továbbbi fejlődésre, új nemzedék lép fel, a