Irodalmi Szemle, 1965

1965/7 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Jiři Šotola: Irodalmunk mai helyzete

re. Äm nálunk a jelenlegi fejlődés ismét azt igazolja, hogy a művészet terén az ilyen eligazítás gyakran nem megy. Legifjabb irodalmi nemzedékünk ugyan zömmel az antidogmati- kus és újjászületési folyamatban önálló, saját álláspontot képvisel. Azonban ami a többit illeti, és amiben az adott helyzetben főszerepet játszhatna, abban elég óvatosan, eléggé szétforgácsoltán mutatkozik be, ez idő szerint nyilvánvaló vagy legalábbis viszonylagosan közös koncepció nélkül. Röviden szólva, tedd amit akarsz, örvendetes rendet vagy tankönyvszerűen rendszerezett fejlődést e téren már aligha érünk meg.

A központi probléma továbbra is az az egyszerű kérdés, milyen legyen a további fejlődés értelme és tartalma, és ez magában foglalja a csehszlovák irodalom létezésének minden további lehetőségét. A kérdés tehát a pozitív értelem és tartalom. A csehszlovák irodalom erélyesen és általában sikeresen lépett fel a torzítások ellen, a természetes állapotok felújításáért és saját törvényeinek érvényesítéséért, tehát a viszonyok normalizálásáért. Minek a nevében történt mindez? Bizonyára nemcsak a törvények elvont érvényéért és az elvont igazságosságért, mint olyanért történt, hanem mindenekelőtt a konkrét alkotásért és irodalmi gyakorlatért, egy más, új alkotás nevében és érdekében, tehát minden bizonnyal konkrét pozitív szellemben, ha nem is mindig programszerű megfogalmazásban. Az egész fejlődési folyamat nem az elméleti viták vonalán, hanem valóságos alkotás során játszódott le. így az irodalom sem csupán a magáét igyekezett keresztülvinni, hanem helyrehozta saját tévedéseit; oktalanság volna természetesen, ha azt állítanánk, hogy e folyamaton az irodalom tévedések nélkül és tökéletesen ment át, vagy hogy mindig igaza volt. Főleg azért említem ezt, mert bizonyítékot szolgáltat arra, hogy az irodalom az egész több éves időszakban nemcsak a hibák tagadásával, nemcsak követelésekkel és normalizációs javaslatokkal, hanem új, konkrét alkotásokkal és azok nevében lépett az adott helyzet porondjára. Amellett természetesen nemcsak olyan művek voltak ezek, amelyek feltűnő konfliktusokat váltottak ki. Amennyiben a pozitív programról akarunk tehát elmélkedni, akkor ne tegyük ezt a zöld asztalnál, hanem ezen évek eredeti alkotásainak könyvtárában. Mert az teljesen helytelen volna, ha az ún. pozitív programot éppen most akarnánk kristálytisztán és a semmiből kialakítani.

Az igazság az, hogy ma van szükségünk mindannak további és pontosabb megfogalmazására, ami a gyakorlatban kifejlődött és alakul, további igények, igazságos kritériumok kritikai megfogalmazására és élesebb tudatosítására és legalább kísérletre a természetes rangsor megjelölése érdekében.

Sajnos, a „pozitív program“ olyan kifejezésekből tevődött össze, amelyek gyakran válnak szólamokká a művészetről szóló elgondolásokban. Egyáltalán nem nehéz operálni velük, ismételni őket, varázsigeként cikkeket és beszámolókat teletűzdelni velük, ha tartalmuk nem is elég világos. Ezért talán nem árt, ha e kifejezések iránt minél józanabb viselkedést tanúsítunk, és szerényen használjuk őket, bár ne feledjük, hogy mai irodalmi fejlődésünk rendkívül fontos kérdéséről van szó.

Rossz tapasztalataink vannak arról, hogy a művészetben mennyi rosszat idéznek elő a határozatok, mintáknak és egyes példáknak kinyilvánítása. Mennyi rosszat idéz elő az irodalomra nehezedő nyomás olyan irányban, hogy alkalmazkodjék egy bizonyos mű, esetleg több alkotás mintájához, vagy egy bizonyos elméletileg megkombinált eszményi mű adott mintájához. Azt hiszem, hogy jelenlegi irodalmi gyakorlatunk ezt már egyszerűen el sem fogadja és egyszerűen semmibe veszi azt, aki orra alá merészelné dugdosni összetákolt mintáit. Az irodalomnak ugyanis mindenekelőtt figyelmes olvasóra, elemző szakemberre, maximálisan igényes kritikusra, tárgyilagos és szigorú nyilvános szembesítésre van szüksége, viszont nem kell neki pap, parancsnok, sőt messiás sem.

Azt hiszem, nem vitás, hogy sok szerzőnk mai alkotásában jelen vannak egy értékes, pozitív program jelentős elemei, éspedig igen változatosan: jelen éveink irodalmának pozitív programja egészen bizonyosan nem mint valami hamisan egységes, unalmasan azonos, ugyanazon választékú és szabású modell létezik.

Az új alkotó program megvalósításának és további fejlesztésének egyik feltétele a nor- malizáció legteljesebb mértéke, a normális, természetes viszonyok; és mindannak kiküszöbölése, ami ennek útjában áll — tehát az adminisztrálás begyökeresedett szokásmaradványainak, a szakszerűtlen és névtelen beavatkozásnak, a pszichózisnak és a sznob módszerek különböző változatainak s a szenzációhajhászásnak. Amellett a normalizáció távolról sem jelenthet visszatérést az ún. régi időkhöz.

A modern csehszlovák irodalom természetes állapotának eléréséhez sehol sem találunk