Irodalmi Szemle, 1965

1965/7 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Jiři Šotola: Irodalmunk mai helyzete

matban. Kell, hogy az említett törekvés ebben az értelemben folytatódjék, ha nem akarjuk, hogy a kompromisszumos helyzet és az ismételt ideiglenesség legyen a poénja. E törekvésnek annak idején jó egynéhány teljesen logikus oldala azonban már érezhetően vesztett indokoltságából, tehát folyamatos logikájából is, folytatása már csak szokást jelentene és tehetetlenségi erőt, tehát konvenciót, ezért az igazán alkotó személyiségek ettől folyamatosan másfelé fordulnak. A sematizmus korszakának egynéhány alkotása és elmélete ellen vezetett kíméletlen általános támadás hovatovább eröfecsérléssé és szégyenletesen súlytalan tevékenységgé válik: ugyanis e művek és elméletek időközben annyit veszítettek súlyukból. tekintélyükből, a követőik táborából, hogy nagyon gyenge partnerré váltak. Egyre több logikus érv sorakozik fel amellett, hogy az irodalom mindenekelőtt irodalom legyen, ami természetes is.

Mivel a zárt antidogmatikus egységet szük- ségelő érvek száma egyre fogy, és egyre több 'kérdés merül fel az irányban, hogy hogyan tovább, ezért a differenciáció is felismerhető, jelentős, s megítélésem szerint még fokozódik.

Amit azonban az irodalom a jelenlegi helyzetben nem kerülhet el, az a ténylegesen létező különféle irányzatok konkrét szembesítése és eszmecseréje. Kell, hogy a nézetek megnyilvánuljanak, az alkotó tervek összeütközésbe kerüljenek, — ha ez indokolt. Virágos kert százfajta virággal és a virágok körül száz kerítéssel — bizony ez elég unalmas irodalom volna.

Azt hiszem, hogy a jó és modern cseh és szlovák irodalom egyik tipikus sajátossága minden jelentős változáson túl is él. Lehetséges, hogy ez most nem hat elég népszerűén, s bizonyára elég eredetien sem, de meg kell mondanom, hogy ez a tipikus sajátosság éppen irodalmunk erős társadalmi elkötelezettsége. Az a tény, hogy irodalmunk az emberek és a társadalom életének bíráló partnere és társadalmi eszményének társszerzője a valóra vált szépség-eszmény útján, egyúttal annyit jelent, hogy a társadalom humanisztikus tartalmát és programját alkotja a mai modern elképzelésünk értelmében. Viszont nem minden odavaló és nem minden ragaszkodik ahhoz, hogy ebben a tartalomban és a programban részt vállaljon, ami nagy vonalakban a mai csehszlovák irodalomba tartozik: de azt hiszem, minden ide tartozik, ami lényeges, bár rendkívül eltérő módon. Annakidején a társadalmilag elkötelezett irodalom elképzelése is érezhetően deformálódott, zavarossá vált, hitelét vesztette. Az akarnok követelmények és torzítások később — érthetően

— nem egy ellenirányú szélsőséges mozgást váltottak ki, és a társadalmilag elkötelezett irodalmat, annak elméletét és gyakorlatát válságba sodorták. Az elvek és a gyakorlat ilyen válsága és revíziója persze nem jelenthette — és egészében nem is jelentette — az elvek megsemmisülését és a gyakorlat összeomlását. A törekvések az elkövetkezett irodalomra nem ragadtak sárba, és a csehszlovák irodalom egészséges magva neim mondott le és nem mond le arról a hivatásáról, hogy ragyogó, modern hagyományait önállóan fejlessze tovább.

Bizonyára olyan tényező ez, amelynek birtoka nem jelentheti, sőt kizárja azt, hogy konzervatív, változatlan, rideg mezsgyék és emlékoszlopok kövéből faragott programra esküdjünk. Tartós és mégis állandó változásban levő hivatás ez, amely a csehszlovák irodalmat ma is összeköti a kommunista párt programjával és politikai gyakorlatával.

A csehszlovák irodalom további kérdése az ún. pozitív program, amely az irodalom berkeiben az utóbbi időben mérlegelés tárgyát képezi. Állítom, hogy ezt a pozitív programot is ismét és mindenekelőtt problémának és nem feladatnak vagy métának kell tekinteni, ha vitázni fogunk erről. Egyebek között már csak azért is, mert okkal kell kételkedni abban, hogy ennek a most gyakran emlegetett fogalomnak van-e valamelyest megbízhatóbb és pontosabb új magyarázata: mert nehéz feladattá vagy céllá magasztosítani azt, ami esetleg bizonyos mértékben nem is világos. Nem beszélve arról, hogy a feladat kijelölése és a cél kitűzése iskolához, katonasághoz vagy szpartakiádhoz méltó, de az irodalom területén szokás szerint fiaskóval végződik.

Amikor bizonyos fejlődési folyamat csak részben is beteljesült és kimerült, logikus helyzet keletkezik új folyamat vagy új és friss folyamatok elindítására. Azt nem állítom, hogy mindennek sima egymásutánban kell lezajlani, de az biztos, hogy valami új fellépésére a helyzet kedvező.

A legegyszerőbb az volna, hogy az adott helyzetet a szó nemes értelmében kihasználná az új, fiatal nemzedék, és kísérletet tenne arra, hogy magához rántsa a fejlődés súlypontját, s friss alkotó erejének és új alkotó felfogásának lendületétől diktálva haladna elő-