Irodalmi Szemle, 1965

1965/7 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Jiři Šotola: Irodalmunk mai helyzete

zött azért is, mert a viszonyok tényleges normalizációjának előrehaladásáról tanúskodik; az elégtelen árnyaltság éppen egyik következménye és bizonyítéka a rendellenességnek és éppen a természetes eltérések felé való jelenlegi fejlődés mutatja, mennyivel nagyobb a tehetség teljes érvényesülésének megnyilvánulási területe, mennyivel nőtt a tárgyilagos és civilizált türelmesség és fogyott a gyűlölködő szektásság, amely csak egyetlen módszert ismer el, a saját módszerét és számára monopóliumot követel, mert fél a versengéstől. A művészetben, s különösen a szocialista művészetben az a természetes állapot, hogy senkinek sem lehet joga ä priori megállapítani a felvétel és viselkedés szabályait valamiféle kiválasztottak klubjába. Soha sincs biztosíték arra, hogy ami ma különcködésnek tűnik, holnap nem úgy mutatkozik-e, mint a további fejlődés egyik ésszerű és egyszerű módja. Ezért a csehszlovák irodalom rétegeződésének mai folyamata egészséges és hasznos, és egyúttal hasznos minden, ami megfelelő kedvező külső feltételeket teremt számára, egyebek között a könyvkiadók és folyóiratok gyakorlatának területén is. Magától értetődik, hogy ez olyan folyamat, amely magas igényeket támaszt velük szemben, és emellett a fokozódó rétegeződés mellett is mint szerves egészet akarjuk érteni és megítélni a csehszlovák irodalmat. Ha egyre kifejezettebben rétegező- dő irodalomról beszélünk, akkor ezt meg is kell szoknunk: tehát valóban és következetesen mint kifejezetten differenciált irodalmat kell tekintenünk, elemeznünk, bírálnunk és értékelnünk, ám mindenekelőtt azt kell látnunk, ami valóban létezik, az egész bonyolult, ezer ágú irodalmi szervezetet. Minden más közeledés szektásság, bármilyen színű köntösben mutatkozik is. Kínosan nevetséges megfigyelni azt, hogy a szektásság bilincsként köti viselőjét, és a legellentétesebb irányzatok védelmezői azt milyen egyetértésben adják tovább, bár egymást ki nem állhatják, és amellett egymáshoz annyira hasonlóak a művészet kvalitásai iránti teljes érzéketlenségükkel, káplári büszkeségükkel, „a cseh törpe messiás“ jellemző gesztusaival és alacsonyabbrendűségi érzésükkel.

Azonban elég naív dolog volna, ha csupán örömet éreznének irodalmunk gazdag sokrétűsége fölött, és megfeledkeznénk fontolóra venni azt, hogy érdekes és erős felfogások, jó és igaz művek közötti árnyalatok-e ezek, vagy pedig árnyalati különbség a szürke átlag között?

A különbözőség ténye maga semmit sem árul el az értékek igazságos rangsoráról, és

a fokozódó differenciáció miatt érzett elégedettségünknek egyáltalán nem kéne bennünket mentesítenie attól a kötelességtől, hogy értékeljük a minőséget, és necsak a stílus, nézet, bölcselet különbözőségét állapítsuk meg, hanem tegyünk különbséget a jó, az átlagos és a rossz között.

Más szóval: a differenciáció folyamata örvendetes tény, de tulajdonképpen csak egy kedvező feltétele és beteljesülése a normali- záció alapfeltételeinek. A további fejlődés egyelőre nyílt és problematikus marad. A továbbiakról csupán az alkotás dönthet. Vagyis, csak ha időben hat az értékelő szándék, a minőség és a természetes rangsor törvénye, akkor valósulhat meg a differenciált és ugyanakkor egységes irodalom természetes állapota.

Volt már olyan helyzet, amikor csaknem az egész csehszlovák irodalom egységes erővel dolgozott, összefogott a dogmatizmus kitartóan védett állásainak megtörésére, a témák és eszmék területének elfoglalására, amely ez ideig többé-kevésbé zárva volt. Most nem akarom mérlegelni azt, hogy e törekvéseknek mi volt az ereje és a gyengéje. Akár így, akár úgy, az irodalom kétségtelenül bebizonyította, hogy nem fél a konfliktusoktól és a kockázattól, hogy a dogmatikus befolyás nem tudta kikezdeni lényegét; meggyőzött arról is, hogy a társadalmilag elkötelezett művészet hivatását komolyan veszi és — néhány lényegtelen esettől eltekintve — arról is, hogy a hamis elvek válsága számára nem jelenti összes elveinek elvesztését.

Ez volt hát az a helyzet, amelyben a csehszlovák irodalom — kevés kivétellel — rendkívül egységesnek mutatkozott.

Azt hiszem, hogy III. kongresszusunk ennek az egységnek külső csúcskifejezése és tartalmának legértékesebb társadalmi megfogalmazása volt.

Ma már azonban meg kell állapítanunk, hogy ennek az erőfeszítésnek energiája és az ebből eredő kölcsönös egység mértéke időközben gyengül. Szt. megint nem az irodalom önkritikájának szánom, mert — véleményem szerint —, ennek természetes és reális okai vannak. Minden korszaknak megvan a saját dogmatikája, és a jó irodalom ellene sosem szünteti be a harcot. Amiről azonban szó van, és ami a csehszlovák irodaiamban kereken 1955 óta folyik, s ami többek között a mi III. kongresz- szusunkkal is tetőpontra hágott, mindig bizonyos mértékben rendkívüli helyzet volt, és ma is az, amelynek időtartamát nem lehet változatlan formában meghosszabbítva tartósítani. Távolról sem értünk el mindent, amiről szó volt és van ebben az újjászületést folya