Irodalmi Szemle, 1965

1965/7 - Kolozsvári Grandpierre Emil: Házasság mai módra

A férfi a fejét rázta, letette Anikót Sári lakása előtt s rosszkedvűn indult hazafelé. Belészorult a lánykérés.

— Döntöttem, Anikó — szerette volna mondani aznap, másnap, harmadnap, de csak negyednap került rá a sor. A lakásában mindent előkészített az ünnepi alkalomra. A bárasztalkán virágcsokor, kis tányérban két gyűrű, a jégen pezsgő.

— Állati — tört ki Anikóból az elragadtatás már a ház előtt. — Menő fej vagy, Didili. Állati klafa helyen laksz. Marhaszép!

Körüljárt a szobában, sorra kipróbálta a kagylóforma karosszékeket, kipróbálta a rekámiért, megszemlélte a képeket, de a száját elhúzta:

— Nem elég absztraktok.

A férfi olykor kísérletet tett, hogy a szobából átterelje a haliba, a virágcsokor közelébe, ahol a pezsgő várt rájuk s a kijelentés, hogy:

— Döntöttem, Anikó.

— Mi a hézag ? — kérdezte végül a lány. — Gáz van ?

Dezső a fejét rázta s ott állott makacsul a bárasztal előtt, onnan integetett, onnan hívogatta a lányt, aki végre kitört:

— Ügy kacsingatsz, mint egy cukros bácsi.

— Gyere ide, drágám. Kérlek, gyere ide.

Anikó végre engedett a hívásnak. A csokrot észrevette:

— Állati szép — mondta —, ha kecske volnék lelegelném.

És ekkor a gyűrűket is megpillantotta a tányéron:

— Ezzel mit akarsz? Az őseidé volt?

Dezső félénken mosolygott:

— Nem találod ki?

— Nem szeretek találgatni — azzal már indult volna vissza a szobába, de a férfi visszatartotta:

— Ha te is úgy akarod, Anikó drágám, a feleségem leszel.

A lány arcán óriási trópusi mosolygás, szája a füléig, szeme kerekre nyilt:

— Marhajó, Didili. Hát ezért fontoskodtál annyit, mint egy kandidátus, aki elvesztette az opponenseit. Megkérted a kezemet! Micsoda aréna! Egy ilyen tudós fej, mint te, elveszel engem, a népi kádert? Röhejes!

Egy pillanat szünetet tartott, majd közelebb lépett a férfihez:

— Jól meggondoltad, Didili? Mert én képes vagyok és hozzád megyek.

— Nem vagyok az elhamarkodott elhatározások embere.

— Az igaz. Harmincötéves vagy és még egyszer sem nősültél. Csak azt nem értem, miért éppen engem akarsz elvenni? Autósfej vagy, lakásod is van? Miért éppen engem?

Dezső a cipője orrát nézte -s érezte, hogy a vér a fejébe tódul, úgy érezte magát, mint egy lampion, melyet alkalmatlan időben világítottak ki.

— Mert szeretlek — suttogta, majd óvatosan felpillantott a lányra.

— Én is szeretlek — mondta amaz kedvesen.

— Mi tudósok, elfoglalt emberek vagyunk, de nagyon tudunk szeretni.

— Nálunk, normásoknál ugyanez a helyzet. De ha már itt tartunk, szívjuk fel a pezsgőt. : i i I i l , i

— A boldogságunkra!

A poharakat visszatették a bárasztalra.

— Csak egyet nem értek — szólalt meg aggodalmasan a férfi.

— Nyertél, Mert én semmit.

— Mátraházán, amikor elbúcsúztunk, te beszóltál a kocsiablakon, azt mondtad: vagy csaó bambina vagy you are my destiny. Pontosan emlékszem a szavaidra.

— Na és ha mondtam? — azzal Anikó két tenyere közé szorította a férfi fejét s mielőtt szájon csókolta, fürkészve nézte az arcát:

— Édes vagy, mint egy iskolaigazgató, aki azt hiszi, hogy gimnazista. Nekem eszembe se jutott, hogy beverjük a frigyet.

— Nem ? Én azt hittem, hogy választás elé állítottál.

— Ultimátum elé? — nevetett a lány. — Szó sincs róla. De ha akarod, azt is lehet.