Irodalmi Szemle, 1965
1965/7 - Lehocky Teréz: Kalózok alkonya
Lehocky Teréz kalózok alkonya Rómában egyéb szóbeszéd sincs, csak az, hogy mikorra tudja Pompeius fölszámolni a kalózokat. Miattuk nincs ingyen gabona és kenyérosztás. A dugott élelem szédületes összegbe kerül, ki is tudná megadni, csak a gazdagok. De azokat is sanyargatják a kalózok. A teherhajók, kalmárgályák, állami evezősök árustól, emberektől, lovastól mind a tenger haramiáinak a martalékává válnak. Senki se mer utazni, hacsak nem télen, mikor a tenger igazi urai, a kalózok, a kővadonba épített sasifészkeikben élvezik családjuk körében a békét. De akkor meg a téli vihar tizedeli meg őket, a Bora, a sziklás partok, amelyekhez tojáshéjként vágódnak a nagy hajók. Az adóbérlő részvénytársaságok nem egyszer csődbe kerülnek. Igaz, busásan beszedték a maguk százalékát aranyban és emberben, de az még meg sem melegszik a ládafiában, máris lefülelik őket a tengeren a kalózok és elkobozzák tőlük. Az egy szerencse, hogy a finnyás uraknak néha sikerül letagadni mivoltukat, különben fejjel lógatnák őket a cápák közé. Pánik is van, perszehogy. A minap valaki a Via Appián bandukolt és a tengerpart felől megrohanták. Mások Ostiában, Brundidiumban, sőt egyesek már Róma nyugati kapui előtt is láttak vigyorgó, vöröskendős pofákat. Ha Pompeius a kétszázötven csatahajóval nem tud rendet teremteni, akkor egy szép napon a consulok elefántcsontszékébe letelepszik egy pirát-herceg és vége a világnak. Pompeius, az imperátor és a tenger admirálisa, igenis, tudja, mit cselekszik, meg is van hozzá a módja, hiszen száznegyven millió sestertiust utaltak ki neki és még hozzá korlátlan hitelt a szigeti bankoknál. Bezzeg Antoniusnak, az orátornak, aki vagy húsz éve indult a kalózok ellen, annak még lélekvesztőt se adtak. Hogy tudott volna előrevergődni! A lakosságtól rekvirálta a tyúkokat, libákat, a búzát „hozomra“ úgyhogy az ázsiaiak lassan Apollóhoz imádkoztak, hogy vajha visszajönnének az aranyoskák, azok a drága jópofák, akik mellett jutott is, maradt is valamicske. Meg kell hagyni, Pompeius jobban ért a dolgához, mint a zöldszemű orátor. Annak soha a büdös életben nem jutott volna az eszébe, hogy a déli és a keleti tenger vizét tizenhárom kerületre ossza, minthacsak megyékről volna szó. Mind a tizenhárom kerületből egyszerre indulnak meg a csatahajók, hogy átfésüljék a vizek, az öblöcskék minden zegét-zugát. Egyszerre kell megindulni a fölhajtásra, az zavarba hozza a kalózokat. Mondjuk, az egyik körzetből sikerül elillannia, de még a másik tizenkét csapda vár rá. A bizonytalanság, hogy akármelyik pillanatban keresztbehajózik előttük egy római úszó hadtest, meg pláne az, hogy télidőben muszáj a tengeren bolyongani a szennyes mérges tengeren, az megtöri dölyfüket. Máskor télen bundákba bújva, szárazföldön, a sasfészkeik körül vadászgatnak, mint afféle földesúr, vagy paraszt, aki a gazdag nyári aratás után élvezi a fehér tél örömeit. S most hiányzik a család meleg parazsa is, az apró gyerekek, akik egy év alatt annyira megnőnek, hogy már szégyelnek a vadszemű papa térdén lovagolni. Mindnyájan érzik, ütött a végóra, ahogy egyre összébb és összébb szorul a római háló és lassan nincs hova menekülni. Nincs édesvizük, fogy a száraz étel és rájuktelepszik a csüggedés, hogy egyremegy minden, márna, vagy holnap, Pompeius hajóraja úgyis rajtukcsap.
