Irodalmi Szemle, 1965

1965/7 - Lehocky Teréz: Kalózok alkonya

Mint a sebzett állat, ki odújába megy vissza meghalni, éppenúgy ők is, elhúznak a szicíliai és afrikai vizekről és besurrannak a kilikiai és lykai partokra. Az ott féligmeddig otthon: vannak parti jelzőállomások, őrszervezet, s egy sereg szövetséges görög szigetváros, ezek nem hagyják őket cserben. Összenőtt a sorsuk, mióta a nyugatiak az erősebb faj jogán Ázsiában megvetették a lábukat. A sziget szegény, garasoskodó kalmárai megveszik a kalózoktól olcsó pénzen az elorzott portékát és a piacon eladják. Ott állítják ki az elcsípett, hájas rómait és a legalacsonyabb árat írják ki rá, hadd kéküljön mérgében, hogy a tráknak, keltának sokkal nagyobb értéke van. Meg is magyarázzák neki türelemmel: „Dolgozni nem tudsz, csak szipolyozni, szúrni, mint a vadméh. Örülj, ha ganéjtúrónak valaki megvesz“.

Igen, így van valahogy, ezek itt keleten mind összefognak valami íratlan hit betűi szerint. Hisznek a felkelés, a háborújuk igazságosságában. Az se baj, ha keresztre szegzik őket a Via Appiától kezdve egészen Herkules oszlopáig. A fiaikon komor bélyeg marad: az égeti, sütögeti őket és újrakezdődik a vértörvényszék vad humorral: hol a római, hol a kalóz fizet rá.

Ezt akarja Pompeius megmagyarázni a haditanácsban a maga admirálisi hajóján. Késő éjjel van. Három lámpás ég a hajó orrán, hadd tudja mindenki, merre van a parancsnok. Köröskörül végtelen, viliódzó vízmezők, rajtuk fekete hajótestek a maguk apró vibráló világával. Nem, nem vidámak az urak, irigyek, sötétek. Ellenállnak.

— A szenátus nem egyezhet bele a nyájasságba — mondja keményen Pompo- nius, a legátus. Még az út pora van rajta. Lóhalálban jött a konzul Piso parancsából. — „Megrökönyödtek, hogy nem végezteted ki a kalózokat. Mi jutott eszedbe, imperátor, hogy letelepíted őket, mint az obsitost szokás? Nesze, itt egy darabka föld, csapold le a vizét, itt a kapa, az eke. Olyanformán fest a dolog, mintha érdemükért kitüntetést kapnának.“

Pompeiusnak nevetséges ez a magasztosra fölfújt úr, aki csak lábnyalással tud elérejutni a ranglétrán. Vagy azt mondja: „Ellenzem. Vétót emelek“.

„Mit vétózol, te hogyishívnak“ — hurrogja le magában a legátust. Határozott. Föláll. A mellvéd mellől lenéz a szelíd éjszakai óceánra. A vezérgályához kötve ring a bárka, amelyen a legátust hozzászállították a partról.

— Hé! — kiabál le a matrózaihoz, — gyertek föl a legátusért. El akar menni, és én se tartóztatom!

Hiába tiltakozik Pomponius. Megmarkolják és cipelik a kötéllépcső felé. Vétózik a római nép nevében még akkor is, mikor erőteljes evezőcsapásokkal egyre jobban távolodik Pompeiustól.

A haditanács néma. Az igaz, hogy a szenátus a diktátornak nem parancsol. És az is valószínű, hogy a konzult, a Pisot sárga irigység emészeti Pompeius sikerei miatt. Azért is rendeli vissza a rengeteg gályát a kilikiai partokról a nyugati provinciákba, meg csökkenti a pénzellátást. Ámbár az is meglehet, hogy nem csak kajánságból teszi. Pompeius lett az imádott isten a proletárok előtt. Hiszen arra a hírre, hogy a szenátus Pompeiust visszarendeli a keleti akciókból, fölzendült a Város és kishíján agyonkövezték a konzult. Mi ez már megint, ha nem a népuralom jele?

Gyanúsan végigmérik a lámpák félsötétségében az admirálist. „A kalózokkal pajtáskodik.“ Azelőtt keresztre vertek minden haramiát. Most meg a déli vizeken elfogott martalócokat az imperátor csatarendbe állítja, mintha sor- katonaság volna. Egyet se szól még hozzájuk, máris mindnek fanatikus hála ragyog a szemében.

„Az első század Solodba, a másik Epiphaneiába, Mallosba, Adanába“ — és így tovább. Polgárjogot kapnak! Adómentességet! Egész Róma röhög a kalózok szárnyas angyalán. Például a kalózok a múltkoriban elfogtak egy levelet, elhozták Pompeiusnak. Cicero, a nagy ügyvéd írta Kilikiába, a helytartó öccsének. Csúfolkodott benne, hogy „ni, kutyajói mehet a dolgunk, ha a kalózok is már a szövetségeseink“.

Lehet, hogy itt, a kilikiai vizeken még csatára se kerül sor. Pedig itt bujkál a haramiák derékhada. A rablófészkek, és tengeri erődök, mintmegannyi beve