Irodalmi Szemle, 1965

1965/7 - Duba Gyula: Rohanó felhőrongyok a gép körül

— Elmegyünk — mondta határozottan —, talán már szombaton ...

Nem néztek egymásra. Érezték, hogy közeledik az indulás ideje.

— Végig kellene egyszer járnunk az összes mulatókat — folytatta habozva az újságíró —, ahová akkor jártunk ... Fel kell idéznünk az akkori hangulatokat.

— Valóban — nézte elgondolkozva a konyakot az asszony —, talán fel kellene elevenítenünk az akkori hangulatokat.

— Azt a kapualjat is felkeressük a Duna parton. Tudod melyiket, ahová a lámpa fénye nem ért el...

— Tudom... a Duna parton. Még nem felejtettem el.

— Szenzációs lesz — lelkendezett a férfi —, kérek előleget a könyvemre, hogy elég pénzünk legyen és mindent összejárunk. Nem gondolod, hogy szenzációs lesz ... ?

— De igen... biztosan az lesz.

— Valóban hiszed, hogy szenzációs lesz?

Gondolkodott és kiitta a konyakot.

— Igen ... valóban hiszem, hogy szenzációs lesz.

Az újságíró nagyot lélegzett és mosolygott. Melegen megsímogatta az asszony arcát.

— Tudtam — mondta —, nagyszerű ember vagy.

Indulásig még két percük volt. A férfi visszaadta az üres poharakat és újakat kért, de az asszony már nem itta meg a magáét, csak ült és fáradtan simogatta a homlokát. A férfi egy hajtásra kiitta a féldecit, fizetett és határozottan mondta a feleségének:

— Gyere, édesem, mindjárt repül a gép!

Nem várta meg, hogy az asszony felkeljen, előreindult.

— Viszontlátásra... — mondta az a fe- hérkötényes lánynak. — Viszontlátásra — köszönt neki vissza a lány.

Künn egészen sötét volt. Erősen fújt a szél, arculvágta, hogy beléborzongott. A férfi az épület előtt várta. Belékarolt és ahogy a gép felé mentek, bronzszínű, dús kontya alatt puhán megcsókolta a nyakát.

— Velem kell jönnöd, mert hozzám tartozol — mondta neki melegen.

Nem volt lakása akkoriban, hol az állomáson, hol meg egy barátjánál lakott. Néha mulatókban és kávéházakban töltötte az éjszakát, és nappal aludt, ligeti padokon, strandon, vagy kint az erdőben, ahol nem jártak kirándulók. Nyár volt, nem gondolt a télre, csak arra, hogy minél hűebben

leírja amit érez és gondol. A műszaki számítások egyenleteit és a gépek törvényeit messze maga mögött érezte. Sok pénzt keresett és sokat költött. Nem volt állása, életmódjának nem voltak törvényei, csak kerete és jó, vagy rossz napjai. Mámoros és józan napjai. Az asszonyt ekkor ismerte meg egészen véletlenül és meg - ígérte, hogy mutat neki egy olyan világot, amilyet nem ismer. Nem is ismerhet, mert nem volt alkalma megismerni, és azt sem tudhatja, hogy létezik ilyen világ. Tudott egy zenés pincehelyiséget, ahová a város alvilága járt, ezt akarta megmutatni. A lebujban gyakran verekedtek, veszélyes helynek ismerték a városban és kissé kérkedve mesélte az asszonynak, hogy oda jár. Meg akarta még mondani, hogy ha odamennek, ne öltözzön feltűnően, mert a szép nő megvadítja az ottani férfiakat, aztán úgy döntött, mégsem szól semmit. Legyen minden úgy, ahogy lennie kell. Nyolc óra körül találkoztak és amíg sétáltak a mulató felé, egyre mesélte az asz- szonynak, hogy milyen egzotikus helyre mennek most. De amikor lementek a lép- csőkön a pincébe és benéztek a hosszú helyiségbe, az asszony kijelentette, hogy nem megy be. Gyere nyugodtan, mondta neki, ne félj, ha velem vagy ...! Még egy fél percig álldogált ott, aztán belékarolt, egész lényén idegenkedés és nyugtalanság tükröződött, de vele ment. A kijárathoz közel ültek le. Arra gondolt, hogy ha el kell tűnni, innen könnyebb lesz kimenniük. Bort kért és figyelmeztette az asszonyt, hogy nézzen jól körül. A helyiség csak félig volt tele, néhány matróz, tucatnyi hanyagul öltözött és túlzottan kifestett nő és vagy kétszer annyi férfi ült az asztalok mellett. A zene már jászott, de még senki nem táncolt. Jól nézz körül, mondta még egyszer az újságíró, ez itt az alvilág ... Nem is tudtam, hogy még van alvilág, csodálkozott az asszony... Még van, de csak belépővel lehet látogatni, mondta kissé büszkén ... Nincs belépőm ... De nekem van és vendéget is hozhatok... Néhányan már táncoltak, amikor a hat vagány bejött és leült egy sarokasztalhoz. Ismerte őket, tudta, hogy valami még történni fog. Ne nézz rájuk, figyelmeztette az asszonyt, egyedül ezekre ne nézz soha!... Ezek a legveszedelmesebbek ... Szeme sarkából aggódva figyelte, hogy féldeciket kérnek és vizsgálni kezdik a mulató közönségét. Sosem táncoltak, nőket sem igyekeztek szerezni maguknak, csak ittak és verekedtek.