Irodalmi Szemle, 1965

1965/7 - Fábry Zoltán: Cantata profana

hazaárulást lát benne, a román tolakodást, tolvaj lás t. Egyik 1925-ös levelében egy cseh újságcikkről szól, „melynek cikkírója nem tud hová lenni az élmélko- dástól, hogy én, egy magyar zeneszerző Horthy országában valódi szlovák népdalokat — saját gyűjtésűeket is — kiadtam cseh címlappal és cseh címekkel ellátva“. Bartók esetében a folklór nem tudós rigolya, de ember-politikai célkitűzés: a humánum ügye. 1931-ben írja Octavianu Beu-nak: „Az én igazi vezéreszmém azonban... a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden viszály és háborúság ellenében“. A legjobbak álma és célkitűzése: a Dunatáj megbékülése, megbékítése. Ady, Hviezdoslav, József Attila, és a Móricz Zsigmond által mellre ölelt szlovákiai „újarcú“ magyar, Győry Dezső sem tudta és akarta másképp. Illyés Gyula ugyancsak a Dunánál szövegezi hitvallását: „Minden árok és határ ellen, Minden átok és csaták ellen, minden ellen, mi gátat vethet mi bátor tisztuló szívünknek“.

A folklór, a balladák, a népének, a néptánc, a közös — és akárcsak a mesében, mindig realitáson alapuló — motívumok a népi összetartozást egyértelműen manifesztálták. Bartók személyében egy ember egyedül, egy magyar, micsoda kincset tárt fel és micsoda ajándékot adott a román, a jugoszláv, a szlovák népnek! Sokáig nem is tudták, hogy valójában mi történt itt, oldalra ejtették, elfelejtették: nem is vették észre, hogy valaki egy tükröt szerkesztett, melyben nemcsak legsajátosabb önmagukat látják meg, de a közös arcot, az egyhangot, az egysorsot. És azt, hogy ez az összenézés, összeéneklás, összemesélés és összepengetés, — végeredményében az összetartás — lehetetlenné teheti a hazai és idegen kiszolgáltatottságokat, ófeudalizmusok és új imperializmusok szolganyűgét.

A román népballada csak így válhatott világmondanivalóvá. A kizsákmányoló élet és a háborúban minimumára redukált ember elől csak a szabadság makulátlanságához, szigorúságához, a szarvasok tiszta vizű forrásához lehetett vissza- sszomjúhozni. A példa nem egyedül álló. A művészettörténeti fejezetet jelentő Franz Marc, a Verdun előtt 1916-ban elpusztult német festőzseni, a legendás „Kék lovas" is az állatokhoz menekült és állatokkal vádol. A lovak színe kék, a farkasok feje nyílként hasít a térbe, talpaik alatt, szemeik előtt lánglidércek nyílnak, az őzek kifordult nyaka kérdőjelként mered ránk. Hogy mit jelentett mindez, arra F. Marc csak a verduni pokol lövészárkában döbbent rá, amikor elküldték neki „Állatsorsok“ című képének levelezőlap-másolatát: „Az egész úgy hatott rám, mint ennek a mostani háborúnak a megérzése“. Marc lovai, farkasai, őzei egy távoli, egy ismeretlen félelem és védekezés merevedettjei. Az ismeretlen „X“-et később és ugyancsak a lövészárokban fejti meg: „Valami részvétes együvétartozás, közös tudat köt össze minket... Az igazság egészen máshol van, mindnyájan belőle sarjadunk és hozzá térünk vissza.“ Ki nem hallja itt Bartók Cantata profanáját?! Ki nem hallja itt a beszennyezett emberség tisztaságvágyát, poshadt álló vizektől való undorodását, a szarvasok kérlelhetetlen forrásszenvedélyét: a tisztaság, a szabadság szigorú énekét?! „Csak tiszta forrásból“ ...

És aki tegnap a tisztavízű hideg forrásra szomjúhozó szarvasokról énekelt, Hitler Némeországában csak a „vadállatok országára“ döbbenhetett. A szervezett rablógyilkossággal szemben egy Bartók alapállása nem lehetett más, mint Adyé, aki a magyar humánum exponense és állandósult vétója volt az első világháborúban: példázó ember az embertelenségben! Ha Bartók némán nézi, tűri és szenvedi a második világháború magyar és emberi kiszolgáltatottságát, akkor ma szegényebbek lennénk egy szikrázó bizonyossággal, egy páratlan antifasiszta tüneménnyel. Bartók már 1938-ban mindent tud és lát: „Az a közvetlen veszély forog fenn, hogy Magyarország is megadja magát ennek a rabló és gyilkos