Irodalmi Szemle, 1965

1965/7 - Fábry Zoltán: Cantata profana

rendszernek... Magyarországon sajnos a „művelt“ keresztény emberek majdnem kizárólag a náci rendszernek hódolnak. Igazán szégyen, hogy ebből az osztályból származom.“ Végzetes magyar úri történelem dióhéjban elbeszélve! Bartók pontos és szigorú látleletező!

Bartók, aki a népi összetartozás, a néptestvériség propagátora, praktizálója, aktivizálója volt: összekötő és összehozó, — a fasizmusban csak legszemélyesebb ellenségét láthatta: „a“ szétválasztó princípiumot, az egymásrautaltság, a kapcsolatok szétszakítőját. De még így is, és most is akadt egy sziget, melyen nem vehetett erőt a gonosz. A Hitler kegyelméből és szeszélyéből kreált „szlovák állam“ magyarságára gondolok. Ez a kis népcsoport németellenes és antifasiszta homogenitásában csoda lett, hogy aztán letagadott példaképpé árvuljon. És ennek a magatartásnak kiváltója és megtartója nem utolsó sorban Bartók volt! A fiatalok rádiós Führerek helyett az Ady-vershez és a Bartók-zenéhez igazították lépteiket, eszméléseiket. Ez az ifjúság dalaival hívta a nemzeteket igazságához: emberségéhez; társakat keresett árvaságában, az emberi szolidaritás énekes művéhez. Jeligéje: „Énekelj magyar ifjúság, míg nemzetek meghallják s dalunkat csodálják“. Nem harci dalokat énekelt, de a béke, az emberi élet örömét és búját: az Amerikába emigrált Bartók dalait. Bartókot és Kodályt: Ady zenei rang társait.

Amikor a Bartók által népzeneileg feltérképezett és emberileg rokonított térség került a nácizmus fertőző veszély-zónájába, Bartók nem bírta többé miazmás levegőjét, vérrel szennyezett vizét, menekült, emigrált egy új szenvedésbe: a betegségkínzott, szomjuhozó honvágy gyötrődésébe. Agatha Fassett megrendítő érzéfcletességgel közvetít egy jelenetet. Visszahangverő helyről van szó, s Bartók hangosan kiabálta: Tihanyi visszhang! — „s addig ismételte, míg az egymásba folyó kiáltások elkeseredve szálltak fel az ég utolsó lobbanó fényéig ... s az ostromló szavak csak még panaszosabbakká váltak... egyre csak szólongatták egymást mind reménytelenebb hívással, az ékhó földöntúli üressége felnagyította Bartók hangja szomorúságát s szinte már elviselhetetlen kétség beesés ig “.

Bartók Béla kérlelhetetlen gyűlölője volt a fasizmusnak. És ezt a kirekesztést, ezt az ellenállást, ezt a megalkuvásokkal, embertelenségi maximumokkal, népirtásokkal szembeni könyörtelenséget irgalmatlan humanizmus mozgatta. Bartók antifasizmusának hőfoka: a fehér izzás. A szikrázó makulátlanság színe ez! Ha párját keressük, Ossietzky nevét kell leírnunk és Thomas Mannét, aki saját népével szemben kényszerült az irgalmatlan humanizmus kérlelhetetlenségére. Bartók nem beszélt többé németül, műveinek új kiadásából kidobatta a német szöveget. Testamentuma is ezt a kérlelhetetlenséget szolgálta: amíg Hitlerről és Mussoliniról, e fenevadakról utcákat, teret neveznek el Magyarországon, az ő nevét utca és tér nem viselheti! Hogy milyen elementáris erejű volt nácigyűlölete és mennyire tudatos és szinte minden mást elborító és felülmúló az antifasizmusa, azt egy német zenetudós — VValther Siegmund-Schulze — szavain mérhetjük le: „Szenvedélyesen szállt szembe a fasizmussal, lelkileg többet szenvedett alatta, mint a jobban és erősebben érdekelt Schönberg és Hindemith“.

Többet szenvedett mindenkinél! Neki az otthoniakkal is együtt kellett éreznie: SS és nyilas attrocitások, bombázások, rejtőzések lidércnyomásként fojtogatták. Nem mondhatta többé: „Én szabadabb és megfoghatatlanabb vagyok minden madárnál“. Neki a kreatúra szenvedése fájt. Bartóknak — a friss, tiszta forrásvíz szarvas-szomjúhozottságának — az állat-tragédiákat is számba kellett vennie és számon tartania. Az emberen kívül ebben a háborúban talán a ló szenvedett legtöbbet. Lótetemek az országutakon, patakmedrekben, várostereken, lódögök utcákat torlasztva és erdőkben és istállókban! Bartók ez apokalip