Irodalmi Szemle, 1965
1965/6 - HAGYOMÁNY - Szeberényi Zoltán: Emlékezés a húsz éves HÍD-ra
hatásos verse született erről a témáról ebben az időben. Mindössze Forbáth Imre: Felébrednek egyszer, Győry Dezső: A kisember ébredése Európában, Hegyi szél a Dunáról, Vozári Dezső: Pszt csend, Benjámin Ferenc: Felel az „ismeretlen katona" című verse idézi a háborúba torkolló harmincas évek végének rettenetét. Művészi színvonalban azonban csak Forbáth, Győry és Vozári versei lépnek túl a korabeli csehszlovákiai magyar költészet átlagos színvonalán. A társadalmi bajok, az osztályellentétek sincsenek képviselve fontosságukhoz mérten. Talán Asgúthy Erzsébet: Tűzkő, Vozári Dezső: így énekelj, Erdőházi Hugó: Búcsú Trencsik Mihálytól, Vihar című költeményei érdemelnek figyelmet ebben a témakörben. A szerkesztés következetlenségét bizonyítja az a tény, hogy az I. és a IV. kötetben is szerepelnek műfordítások, holott a III. kötet teljes egészében a cseh és a szlovák irodalom bemutatását szolgálja. Darvas János, Bolya Lajos, Petneházy Ferenc, Sípos Győző műfordításait találjuk ebben a kötetben. A fordítások művészi színvonala azonban nem éri el a III. kötetét. Csupán Bolya Lajos: Jiri Wolker Szégyen, Ondra Lysohorský Váltóőr, Sipos Győző: Wolker Arc az üveg mögött, Petr Bezruč 70.000 című verseinek tolmácsolása tudja némileg felidézni az eredeti művek szépségét. Az említett kötetekben felvonultatott költők színe-java az első kötetben koncentrálódott, a negyedik kötet versanyaga jóval halványabb. A prózában ennek fordítottját tapasztalhatjuk. A IV. kötet epikája érezhetően magasabb színtű az elsőénél. Különösen a tanulmányokban mutatkozik meg a különbség. A két kötet a csehszlovákiai magyar prózaírók csaknem mindegyikét megszólaltatja. Az elbeszélések között is dominál a szerelmi téma, de számottevő eredmény itt sem születik. Hiányzik belőlük az érzések mély átfűtöttsége, a morális konfliktusok feszültsége, többnyire puszta erotikumra épülnek. Jobbak a lélektani problémával foglalkozó novellák, de ezek között is csak Sziklay Ferenc: A kenyér című írása érdemel figyelmet, mely egy börtönbe került szobrászművésznek az eltiltott alkotó munka iránti nosztalgiáját rajzolja meg szuggesztív erővel. Legsikerültebbek a szociális problematikával foglalkozó elbeszélések. Schalkház Sára pl. a Karácsony című karcolatában egy proletárcsalád karácsonyestjének leírásával érzékeltetni tudja a kapitalizmus könyörtelenségét, a „jótékonysági akciók“ hazug, antihumanista, megalázó voltát, ugyanakkor a munkások ösz- szetartását, megtiport emberi mivoltukban is tisztán megőrzött humanitásukat. A forradalmi téma azonban csaknem teljesen hiányzik. Az önkény elleni ösztönös, anarchisztikus lázadást is csak egy írás képviseli (Jaczkó Olga: Juhászhistória), melyben a kényúr embertelenségei ellen fellázadó juhász csak az ablak beveréséig jut el. Sellyei József novellája a szerelemről szól (Tizenhat liba pásztora), azonban sem témájával, sem szándékával nem hoz újat, nem képviseli méltóképpen ezt a vitathatatlan tehetségű, szociális érzékenységű írót. A IV. kötet legerősebb műfaja az esszé. Különösen Krammer Jenő és Szvatkó Pál írása felfigyeltető. Krammer Jenő A szlovenszkói magyar irodalom — lélektani szemszögből c. tanulmányában a szlovákiai magyar kulturális élet alakulásának lélektani körülményeiről értekezik. A nagytudású szerző megállapításai erősen vitathatók. Abban a véleményében azonban ma is osztozunk, hogy a nép- és földrajzi specifikumokon kívül a szlovák—magyar együttélést, a két nép baráti kapcsolatának érzését is tükröznie kell a csehszlovákiai magyar irodalomnak, ha önálló értékeket akar létrehozni. De a „faji“ és „néptörzsi“ momentumok hangoztatását hibásnak és alaptalannak tartjuk. Szvatkó Pál terjedelmes értekezésében — Mit adott Szlovenszkó a magyar irodalomnak — szellemtörténeti alapon próbálja elemezni, hogy mennyiben járult hozzá a szlovákiai magyarság az új magyar irodalom kialakulásához. Leginkább az irodalmi „nyersanyag- termelésben“ látja a gyakorlati segítség megtestesülését, ami annyit jelent, hogy sok tehetséges, de még kialakulatlan, kiforratlan író került Szlovákiából Magyarországra, akik már ott formálódtak íróvá, s csupán mentalitásuk, nosztalgikus hazavágyódásuk különbözteti meg őket a budapesti íróktól. Márai Sándor, Zsolt Béla, Komlós Aladár, Féja Géza és Aradi Zsolt Béla nevét említi. A legnagyobb ígéretnek azonban a szlovákiai magyarságnak a burzsoá köztársaság vitathatatlanul demokratikusabb körülményei között kialakuló mentalitásának, újabb magatartásának művészi kifejezését tartja, mely azonban egyelőre nem talált méltó megformálóra. Szempontjaival, az írói magatartás társadalmi determináltságának mellőzésével nem érhetünk egyet, de tagadhatatlan a tanulmány gondolatébresztő, vitára késztető hatása. A negyedik kötetet a nem kielégítő tudományos pontossága ellenére is ma már nélkülöz
