Irodalmi Szemle, 1965
1965/1 - FIGYELŐ - Milan Pišút: Szlovákiai magyar költészet 1964-ben
szlovákiai magyar költészet 1964-ben Szlovákia kulturális fejlődése színvonalának megértésében méltó részt vállalt a hazai magyar irodalom. A szlovák és magyar írók azonos légkörben, azonos életproblémák körében élnek. Ezért mindkét irodalomnak számos közös vonása van a valóság ábrázolásában és művészi formálásában. E kölcsönös viszony kontinuitása, amely a második világháború alatt megszakadt, az ötvenes években közös eszmei alapon még jobban elmélyült. Az adott körülmények között a magyar irodalom a szlovák irodalommal párhuzamosan fejlődött. Alkotó erői a művészet sematizmusának leküzdésében az utóbbi években szemlátomást gyarapodnak. Az életérzések változására ebben az időszakban a költészet reagál a legérzékenyebben, amint ezt az idén megjelent verseskötetek is bizonyítják. Öt verseskötet — figyelemre méltó termés és figyelmet kelt éppen azért, mert a költők az eddiginél jóval nagyobb mértékben törekednek egyéniségük kifejezésére. A líra visszatér eredeti forrásához, az egyéni vallomáshoz, a költő életének drámájához és a múlt átér- tékléséhez. A líra belső feszültséggel, meggyőzőbb kommunista beállítottsággal gazdagodott, bár még teljesen nem tudott megszabadulni a plakátszerűség gyakorlatától, vagy az idősebb költői nemzedékek művészi kifejezésmódjához, eszközeihez való ragaszkodástól. Költői képeinek szótára nagyobb mértékben használja fel nemcsak e század, de a múlt század magyar költészetének kincsestárát, mint azt a ma költőjétől várnók, mégpedig főleg a természet, a szülőföld és a szerelem témakörének ábrázolásakor. Igaz, hogy a magyar költészet hagyományaival fenntartott élő kapcsolatnak megvan a maga létjogosultsága, ám ez nem képezhet akadályt az új, egyéni költői stílus megteremtésében. A mi új magyar költészetünk idei öt verseskötetében nyoma sincs annak, ami ma szlovák és a cseh lírában úgy tűnik, mint a két háború közötti időszak avantgardista költészetének folytatása. Bizonyos szempontból pozitív vonásnak is tekinthető ez, hiszen elszakadt az ún. modernista törekvésektől, másrészt azt bizonyítja, hogy kevés itt az út-, stílus, formakeresés. Távol álljon tőlem az általánosítás, de azt hiszem, indokolt az a benyomásom, hogy az öt kötet mindegyikében sok az irodalmi visszhang és a rutinos verselés. Másrészt viszont, mint már azt megjegyeztem, szem- mellátható az egyéniség, egyéni belső konfliktusok és harcos gondolatok kifejezésére való törekvés. Természetesen ez mindegyiküknél másképpen, más színvonalon jelenik meg. Ebben az értelemben Bábi Tibor hazai magyar költészetünk egyik legátütőbb lantosa. Üj kötete a Tízezer év árnyékában ugyan előző könyveire kapcsolt, ahol a lázadó paraszt, de egyidejűleg az öntudatos kommunista álláspontjából indul ki, de új benne a mának intenzív átélése, az ellentmondások bátor és nyílt leleplezése önmagában és a környező világban. Eltölti őt az emberiség sorsán érzett aggodalom, ugyanakkor azonban új harci szellem és az emberekbe vetett hit is. Olyan kötet ez, amelyből érezzük hogy szerzője indulattal és ösztönösen reagál az élet hullámverésére, leszámol benne önmagával, újra és újra kutatja költészetének értelmét. Tartalmilag és a forma szempontjából igen változatos kötet ez. Rövid lírai impresszióktól, a világhoz való viszonyáról filozófiailag szélesen megalapozott vallomásig, a szabad verstől a kötött formájú szonettekig sokoldalúan ábrázolja a jelent, melyet mindig újszerűen mutat be. „Keresek valakit“ című költeményében a mai ember létezését írja le, aki tudatosítja a technika felszabaduló erőiből eredő veszélyt. Verseinek egész sorában utal az atomkatasztrófa veszélyére, de a mai világról vallott nézeteit költőileg a legmeggyőzőbben „A kétely és bizalom“ című versében fejezi ki. Gondolkodását aktualizálja és dramatizálja, ezért hangja gyakran patetikussá és szónokivá válik, ami sokszor eredetien lírikus költői képeinek A Szlovákiai írószövetség választmányának 1964 novemberében megtartott ülésén elhangzott beszámolók teljes szövege. Milan Pišút
