Irodalmi Szemle, 1965

1965/6 - JÓKAI NAPOK 1965 - Dobos László: Földönfutók (Részlet egy készülő regényből)

— Két éve is van.

— Hogy volt öltözve? — egész közel hajolt hozzám, ahogy kérdezett.

— Könnyen.

— Ez illett hozzá, ez a könnyedség, ez ingerelt. Tíz lépést tett előttem, és érzékeimmel lemeztelenítettem. Első pillantásra a meztelenségét kívántam. így él bennem most is, meztelenségében. Sohasem festette a száját. Nem volt rá szüksége, olyan színt csak vérbe mártott ecsettel lehet kikeverni.

A repülős cserepes ajkakkal szaggatta a szavakat.

— Ismerkedés után azzal váltam el tőle, hogy a hét páratlan estéin, amikor járőrbe megyek, a Kishegy akácosában várom ... Az első találkozás olyan volt, mint egy szédület. Mozgásba jött köröttünk minden; a fák, a bokrok, a mély árkok, a hegyoldal. Egyetlen pont volt mozdulatlan, a mi ölelkezésünk. Nehéz lenne akármihez is hasonlítani azt az állapotot. Az elmúlt hetek ábrándjai, talán egész életem vágya, ott az első ölelés melegétől őrült szerelemmé változott... Jóformán be sem mutatkoztunk egymásnak. A keresztnevét is csak később tudtam meg: Nelli! Nem kérdezte, ki vagyok, mi vagyok. Csak egy dolog érdekelte, a szerelem. így ismételgette:

„Azért élek, hogy szeress!“

— A neve, „Nelli“, furcsán csengett a fülemnek. Ha tehettem, kerültem a használatát. Próbálgattam mondogatni szépen, kedvesen, simogatón, nem ment. Elneveztem Nefelejcsnek. Éreztem, nem nagyon illik hozzá, de neki tetszett. Rajta maradt.

„Nefelejcs“ — ezzel búcsúzott tőlem a találkák lejártával.

— Én is úgy mondtam, „nefelejcs“. Később, mikor titokban levelet küldözgettünk egymásnak, mindig az állt a sorok végén, „Nefelejcs“.

— Szentképet csinál belőle — vetettem közbe.

— Az enyém volt...

— A csoda álmoknak már vége — mondtam mosolyogva.

— Felkutattam az akácos hegyoldal minden rejtekét — folytatta. — Bújkál- nunk kellett, loptuk a szerelmet. Ugyanarra a helyre kétszer sohasem telepedtünk. Féltünk, féltettük még búvóhelyeinket is.

Megtorpant a beszéd. A repülős tétován meredt a fűszálak hegyére.

Ismerem jól az akácost. Zöld sapkaként takarja a Kishegy fejét. Ha ez nem lenne, a hajlatok és a vízmosta árkok idétlen púpokra hasogatnák a hegyet. A víz félelmetes árkokat mosott keresztül-kasul a föld húsába. Az itteniek úgy mondják „mélyárok“. Félelmetes gödrök ezek; két oldalára sudár akácok kapaszkodnak. Koronájuk annyira egymáshoz borul, hogy az avatatlan szem csak egész közelről veheti észre a szakadéknak is ibeillő árkot, oldalát és alját akácfák és bodzabokrok nőtték be.

A repülős belecsapott a szóba:

— Ismeretségünk első hónapjában az akácos takart. Nappal kinéztem az árkok meredek oldalú fenekét és este odatelepedtünk. Itt nem érhetett meglepetés. Mi is úgy tudtunk benne haladni, hogy az árok alján alulról felfelé kapaszkodtunk a bokrok és fagyökerek kiálló részein bukdácsolva. Május kezdődött, bolondító május. Június elejére kivirágzott az akác. Részegítő, mikor egy ilyen hegyoldal virágot ölt. Kilométerékre érzik az illata. Tudhatja, a szerelem telhetetlen. Az első csók százat és ezret kíván. Mesebeli szegényember legkisebb fiának hittem magam. Világgá mentem szerencsét próbálni és hét próbát téve elnyertem Hetedhétország királyának legszebbik lányát. Igaz, a méltóságom királyság nem székel palotában. A király sem volt jóságos öregúr, hanem egy kopaszodó, fekete bajszos mogorva ember, aki megelégedve a világgal és önmaga sorsával horkolva álmodozott paplanos ágyán.

Elmondta a repülős, hogy Nellinek külön szobája volt. A szoba ablaka az udvar hátsó részére nyílott. Szentély volt ez a helyiség a háziak előtt is. Gallai, az apa is csak kopogtatás után léphetett be.

A falakat halványkékre festették, apró gyümölcs mintákkal díszítve. A meny- nyezet alatti sarokban kistermetű angyalkák repdestek.