Irodalmi Szemle, 1965
1965/6 - JÓKAI NAPOK 1965 - Dobos László: Földönfutók (Részlet egy készülő regényből)
Gallai hatkor kelt, tüzet rakott, minden nap meg borotválkozott és félnyolcra hivatalba ment. A felesége hétkor kelt és ő ébresztette a lányokat is. Kilenckor télen-nyáron egyformán kihúnyt a fény a ház minden helyiségében. Ha találkát beszéltek meg, Nelli féltízre jött. Megvárta, míg a többiek elszuny- nyadnak, tágranyitotta az ablakot, aranymintás pongyolába bújt és elindult felfelé a kerten. Sötét éjszakákon félve tapogatva jött. A katona a kert végi kerítésen kívül hasalt és lámpája fényét villogtatta, hogy a lány jobban tájékozódhasson. Az akácosba nyíló kertajtóhoz kulcsot csinált, megolajozta a sarkait is. Mire Nelli a kapuhoz ért, végre tártam előtte, mint egy ajtón álló lakáj. Első héten az árkok aljára húzódtak. Ha frissen takart szénarudas került az útjába, a hóna alá nyalábolt egy fekhelyre valót, leterítette a sátorlapját és arra heveredtek ... Gallaiék a világ felé takarták magukat. Ha módjukban állt, lányaiknak még az orrát is ruha alá rejtették. Farizeus népség, aki még önmagával szemben sem őszinte. De csak fegyelmezett állapotukban ilyenek; ha otthon hagyják az alakoskodás álarcát, szertelenek,határtalanok. Olyan kisemberek, akikben szörnyeteg szunnyad. Kiszámíthatatlanok. Lelkűk mindig többet, mindig mást kíván. Csak a nagyravágyás állandó bennük. Nelliben nem volt egy hajszálnyi szemérem sem! Valósággal hivalkodott mezítelenségével. A fiú azt hitte, a szerelem teszi ezt vele. Pedig már az első ölelésnél magának is tetszelgett. A selyem köntös alatt csupán egy vékonyka hálóing vigyázta szépségét. Maga mellé fektette és durván, követelődzően csókolta. A lány volt az, aki suttogva arra kérte, hogy bogozza ki pongyolájának összecsomózott szárát a derekán. Hozzá fordult és reszkető kezekkel oldozta a sebtében kötött görcsöt. „Nyom a derékszíjad“ lehelte a fülébe. Lecsatolta magáról. „Törnek a zubbonyod gombjai“ — panaszkodott aztán. Ismét közelebb került Nellihez. Három napig nem látta a Gallai lányt. Váratlanul riadókészültségbe parancsolták a századot. Hirtelen megváltoztatták a járőrszolgálatot is. Még az utcára sem engedték a katonákat. Ültek az ágyak szélén, káromkodtak, szidták a hülye parancsok szerkesztőit, átkozódtak és vártak. Rövidke levelet hozott a szolgálatos. Nelli írta. Ez állt benne: „Vasárnap nagymisére megyünk“ ... Anyai ágon katolikus, apai ágon evangélikus volt. Apja kitartott a saját joga és igaza mellett. A házasáság előtt kötött megállapodás szerint a fiúk az apa vallását követték. Életében nem volt katolikus templomban. Irtózott a szentek szagától. Elszökött, csak azért is elment. Hiába szólongatták; átmászott a hátsó kijárat rozsdás vaskapuján, elment. Látnia kellett a Gallai lányt. Ez most mindentől fontosabb volt. Parancstól, szégyenérzettől, következményektől, mindentől. Feltűnést kerülve hátra, a gyóntatószékhez húzódott. Tele volt a templom, még az oltár és a padsorok között is térdepeltek. Nem ismerte ki magát az isten tisztelésének ebben a látványos rendjében, csupán a szomszédokhoz igazodva térdepelt le egyszer. Ha állva maradt, könnyebben áttekinthetett az alázkodva hajló fejek és vállak felett. Ott volt mind a két Gallai lány. Közel álltak az oltárhoz; a kisebbik magába merülve halkan mormolta az ima latin szövegét; ha éneklésre került sor, elhallgatott és egykedvűen meredt maga elé. Arca sápadt, szeme pedig feltűnően sárga volt. A kisebbik Gallai lány régóta betegeskedett. így mondták: „nincsenek rendben a mirigyei“. Nagy volt a Gallai család rokonsága; Nelli mindegyikük arcáról lelopta a szépet. Egy emberöltő rútságát kárpótolta benne a természet. Talpig pirult, ahogy meglátta a katonát. Csak nézett, nézett rá, mint aki szörnyű látomás tanúja. Döbbenet ült a szemében. Egy pillanatra az oltárba fogódzott, aztán a fiút ölelte a tekintete. Tartotta, fogta nagy sötét szemével.
