Irodalmi Szemle, 1965
1965/6 - JÓKAI NAPOK 1965 - Dobos László: Földönfutók (Részlet egy készülő regényből)
— ismeri Gallaiékat? — fordult felém megélénkült tekintettel. Gondolkodtam, sorra vettem az utcákat. — Hód laknak? — A Farkas dombon ... — Két lányuk van — toldottam készségesen. A Farkos-domb hegy alatti, szűk utcát tekerget a fél derekán. Félbevágott, kanyargós, felemás utca; a házak, udvarok a hegynek támaszkodnak. A szemben levő épületeknek legfeljebb a tetejét látni, lesüllyedtek a dombhajlat aljára. A Gallai-ház tisztes öregúr a domb tetején. Porcelán törpe felett fenyő suhog a fallal védett kiskertben. Az alsó út vízmosta meder, túloldalán ismét dombra kaptatnak a házak. Itt laknak a muzsikus cigányok. Házaik sarka egymásba fogódzik, félnek, összebújnak, vacognak, mint a mulatságról hazaverődő gazdáik. Ezt is látni a Gallai ház ablakából. Ez a közeli szomszédság. A távoli pedig a mezőség, a termő sík és ezen túl a Vihorlát kéksége. — Két lányuk van — ismételtem. — Ismeri őket? A nagyobbikat, Nellit?-r- Látásból. Ellép a gép törzsétől és leheveredett a szárny vetette árnyékfoltba. Most olyan volt a hangja, mint a friss kenyeret szegő kés sercegése; jóízű és ingerlő. Az egek kékségével színezett szeme megélénkült. — Vele kezdődik a történetem, Nellivel. Vagyis egy mosdatlan bakadicsekvéssel. Volt egy rosszmájú főhadnagyunk, aki hetenként háromszor a bolondját járatta velünk. Harcosdit játszottunk a cséralji legelő szélén. Nem vettük komolyan sem a gyakorlatot, sem a hadnagyot. Persze, ő se maradt adósunk. A városban akkor még napjában hároszor végighajtották a csordát. Az a barom kitalálta, hegy a marhák után meneteltessen bennünket. Előtte soha, mindig csak a lőcslábú tehenek nyomában. Reggel háromszáz butaszemű állat bandukolt előttünk, délben a harmada. Hadnagyunk a járdán ment, mi pedig kerülgettük a lapátnyi lepényeket. Elvesztettük a lépést és ugrabugráltunk, mint egy idétlen szöcskecsapat. Sajnálkozva mosolyogtak a járókelők. A bámulok között akadtunk rá a Gallai lányra is. „Láttad ?“ — kérdezte lefekvés előtt az őrvezetőm. „Térden állva elmennék érte a világ végére“ — kapott a szón egy szepességi páksegéd. „Az első kanyarban elvesztenéd az eszed“ — röhögött valaki a sarokból. „Még a koporsóba is hozzá feküdnék“ — toldotta az ablak mellett állva a főszakács. „Hülye“ — szólt rá a pattanásait nyomogató őrvezető — „élve szerezd meg!“ „Aranysaruba járatnám .. „Etetni sem tudnád, miből ruháznád ? ... A sok krumplitól neked is megnőtt a fejed“ — kontrázott ismét az őrvezető. „A falunkat nagy hegyek ölelik, ölembe vinném a legmagasabb csúcsra“ — álmodozott a telefonos. ......és közben nyalogatnád a micsodáját“ — ízetlenkedett a szakács. „ Ne fajtalankodj!“ — pattant fel a századirnok. — Egy félmondatnyi csend ült közénk. „Te már meg is bolondultál“ — mondta röhögve a szakács, — „kend be a homlokod sósborszesszel.“ — Kitört a nevetés. Nyers, kárörvendő hahota. Hatan laktunk egy szobában, ismertem valamennyiüket, nem voltam kíváncsi véget nem érő trágárkodásaikra. Otthagytam őket. — Idegen ember számára kisvárosban nehéz az ismerkedés. Az utcán nem szólíthatja meg. Kávéház, ahol több -lehetőség adódna a közeledésre, akkor még nem volt. Moziba nem jártak Gallaiék. Hiába néztem meg háromszor is egy filmet, nem volt szerencsém. Kisepertem a bálokat is, eredménytelenül. Nem maradt más, mint az a céltalan ácsorgás és megszégyenítő leselkedés. Letáboroztam az ipartestület bejárata elé, a demokraták ott rendezték báljaikat és
