Irodalmi Szemle, 1965

1965/6 - JÓKAI NAPOK 1965 - Dobos László: Földönfutók (Részlet egy készülő regényből)

vártam. Hasztalanul. Gallaiék nem jártak ilyen helyre. Két lányt neveltek, de nyilvános mulatságokon soha nem mutatkoztak.

— Furcsa, különös emberek voltak ezek a kisvárosi „előkelőségek“. Fogadták a köszönéseket, emelgették a kalapot, ugyanazon az utcán jártak, mint a többi halandó, mégis valahol megkezdődött a választóvonal és ment, vastagodott, míg nem kerítéssé magasodott a csinos úriházak köré.

— Nem voltak ezek magasbeosztású emberek, csak fontosnak tartották magukat. Ahogy hallottam, a magyar időben a tekintetes megszólítás járt ki nekik, a méltóságos karos székektől messze voltak, mint harangozó kalapja a templom tornyától. A fejüket mégis fennhordták. Társaságukba, magánéletükbe csak hasonszőrű kerülhetett. Mulattak, vigadtak Gallaiék is, de zárt ajtók mögött. Zsúroztak, meg teadéutánoztak az asszonyok. A férfinép vadászni, pincézni járt.

— Helmediben — folytatta — nagyon sok bor terem. Nem voltam én borivó,, de itt megszerettem.

Gyermeki tisztasággal örült saját szavalnak. Akár egy bortól rózsás szőlősgazda arca; ittasan, enyhe szédülettel zsebkendő sarkából bogozta elő jókedvét.. Dicsért és lelkesedett. Szavai mégis messze hulltak tőlem.

Ismertem jól a helmedi hegyek minden hajlatát. Sokat jártam a Kis- és Nagyhegy ösvényeit. Gyermekes csínytevésünk birtokba vett minden borházat, a vízmosta mély árkokat, a szélvédte helyeket, felvertük a borzcsaládok rejtekét, gránáttal lyukaikból űztük a rókákat... Gazdag, bőtermésű szőlőrengeteg ez.. Jó bor terem itt; a színe arany, az íze vagy kedvet csinál, vagy halálra szomo- rítja az embert. Aki húzódik az ivástól, annak is csak az első pohárral nehéz barátkozni, a többit már innia kell.

A szőlőhegy öltöző menyasszony. S öltözéke öregkorában, ősszel a legszebb. Gazdag szépség, ingerítő szépség. Izek, színek, zamatok karneválja

__A hegyoldal púpjain, ott gubbasztanak a pásztorok, hercegek. Rozsdás csövű, sörétes puskájukat a lábuk előtt pihentetik, fejükön esőűző hegyestetejű kalap, és szájukban a szunyogűző pipa vagy sodort cigaretta. Messze ülnek egymástól a pásztorok; vigyázzák, nézik a vonulást. Szemük a szőlőfürtök erdejében motoz, de fülükben már az ömlő must csobog. Messze ülnek egymástól a pásztorok, de a karnevál hangulata időnként egymáshoz sodorja őket. Ők az embersziget a mámor rengetegben. Nem szeretik, megvetik a rangot, mégis fejedelmük, választatlan fejedelmük is van; a legmosolygósabb az, akinek szemében az egész hegy legtisztábban tükrözik, az, akiben legmélyebbre futnak a jókedv hajszál- gyökerei.

Miská

nak hívják a legpásztorabbikat. A fiatalja úgy mondja Miska bácsi,, az idősebbek vagy a vele egykorúak egyszerűen Miskázzák. Itt termett, itt nőtt fel a szőlőhegyen. Negyvennyolc éve pásztorkodik, egyetlen tőkét sem vallhat magáénak, csak a háza előtt van egy soványka lugas, de végtelen szeretettel tud beszélni a hegy minden göröngyéről.

Alacsony, zömök, piros arcú ember. Apró, hunyorgó szemét folyton a karók erdején tartja. Szívesen mesél, s napra derül az ábrázata, ha embert érez a közelben. Incselkedik, mestersége a tréfa és a jókedv. Nem tart haragot sem gazdával, sem zsivánnyal.

Itt Miska a fejedelem; természetvigyázó, szőlők kerülője, a karnevál pogánya és a gyóntatószék is. Süldőlegény koromban napjában hallgattam pipája szor- tyogását. Ha késő délutánra mozdul az idő, baltafejére támaszkodva megállt a premontrei prépostság nagytábla szőleinek a legtetején. Nézte a hazafelé vonuló napszámosokat.

Barnaarcú kapás asszonyok mentek előttünk az úton.

— Ne siess, Lidi — szólt az egyikhez.

— Vár az ember — adta vissza a szót.

— Hát én?

— Bújék a szőlőtőkéhez.

— Még csak vesszeje van.

— Akasszon rá szoknyát.